Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Boldogtalan aratás
Az utcán, a harsogó diólombok alatt valaki meséli, hogy ezek a kombájnosok két nap, két éjjel utaztak. És nem rakták ám fel gépeiket a szállítókocsikra! A saját kerekeiken gurultak át az Alföldön, a Dunán. Mikor elérték a Bakony hegyeit, dermesztő hideget éreztek. Azon az éjszakán csakugyan lehűlt a levegő. S aki még életében dombot se látott, meghűlt a hegyek láttán. A faluban meleg teával, borral, paprikás ételekkel várták őket. Mikor a tiszta víztől, a meleg ételtől, italtól magukhoz tértek, egyszeriben elfeledtek minden fáradtságot.- Akár indulhatnánk is - jegyezte meg egy hegyes orrú, mozgékony, szőke férfi, akiről kiderült, hogy már a mi rendszerünkben született, de két kicsi gyermeket hagyott az asszonyára, amikor eljött. Kint zuhogott a zápor, verte a palatetőt, s az alföldiek egymás után járogattak ki a „pincéből”, nézegetni az esőverte tájat, a dombra futó szőlősorokat. (A tsz egy magánházban szállásolta el őket a „hegyen”, a vidék egyetlen bortermő helyén, szép időben a legideálisabb környezetben.)- Jártak már ezen a tájon? - kérdezte tőlük az elnök akkor este.- Nem jártunk mi - mondta S. Mihály. - Hozzá vagyunk szokva a mozdulatlansághoz. A szélcsendes, tiszaparti világra gondolt, ahol hetek múlnak el, hogy ág se mozdul. De benne volt a válaszban az is: bizony nem nagyon lépték még át a szűkebb haza küszöbét. Akármilyen kis ország is a miénk, a földdel bajlódó embernek nincs ideje arra, hogy bejárja. Csak ha baj van, akkor mozdul az ember. Akkor nem kérdi, milyen az időjárás arrafelé, ahol segítő kézre várnak, vannak-e hegyek, vagy sík terepen nyargal a viharos szél. Esztendeje ez a táj küldte el mentő-osztagait a Tiszántúlra. Akkor is a víz fenyegette az ember nyugalmát. Vasból, Zalából, Veszprémből keltek útra, hogy segítsenek. Már messze járnak, az itt lakók tekintete sokáig kíséri őket. A diólombok alatt mozdul bennük valami. Maga a látvány is izgat. A dübörgés, az erő jelenléte, a nagy vonulás, ahogy himbálóznak a vágószerkezetek. Az embernek megnő a kedve, életre kél a hite, hogy nem lehet mégse minden veszve. A remények csak akkor hervadnak el, amikor perceken belül megdördül az ég, s esik, zuhog megint, ázik a föld, süppedőssé válnak a búzaföldek, sárba hajolnak a telt kalászok, megduzzadnak a szemek.- Nincs kegyelem - kiáltja valaki, s már látszik is, hogy a földek felől menekülnek a kombájnok. Nem porzik az út utánuk, nagy csöppök esnek a dob tetejére, hangjukat elnyeli az éktelen dübörgés. * Jánosházán huszonnégy arató-cséplő gép áll rajthoz. Tizenöt az ország másik feléből érkezett. A székkutasi tsz küldte őket. A kombájnokkal együtt műhelykocsi, szerelőrészleg és gépészmérnök is érkezett. A vendégek beszállásoltak. Az arcuk napégetett, a szemük nyugodt. Nem látszik rajtuk a bevetés előtti nyugtalanság. Első este verekedtek a kocsmában. Egy idevalósit csaptak meg, de senki sem sajnálja. Az illető sokat ivott. Közéjük furakodott, s mindenáron rá akarta venni őket, hogy elsőnek arassák le az árpáját. Előbb csak csendben diskuráltak, bort öntöttek a poharába. Ivott, meg hangoskodott. A vendégek csitítgatták. Egy szőke, borotválatlan arcú férfi igen szelíden azt mondta neki:- Most menjen szépen haza, várják a gyerekek, meg az asszony. Nem volt sértő a hangja, az italos férfiban mégis feltámadt az indulat. Méghogy menjen el, neki ne dirigáljanak ezek a jött-mentek, a saját falujában, a saját kocsmájában addig marad, ameddig kedve tartja.- Menjen el - mondták neki.- Én-e? - ágaskodott a részeg. A bor táncolt a poharában.- Menjen el, amíg nem késő. 328
