Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Priszter Andrea: Gyöngyök (elbeszélés)
A fiú megigazította a hátizsákját és továbbindult. Hamarosan elnyelte a süket sötétség. A gyerek leült egy kilométerkőre. Fekete volt minden: a sziklák, a fák, az út.- Mész tovább - mondta csöndesen - és senki sem jár erre. - Csüggedten és tehetetlenül feküdt keze az ölében. Az éjszaka ijesztően néma volt, üres. Az utat meszelt kövek szegélyezték, de közelben belevesztek azok is a sötétbe. Lámpafény! A falu irányában, messze a fák között, apró, sárga fénypont hunyorgott. A kislány felugrott és megindult feléje. Az már a faluhoz kell, hogy tartozzon! És ma is ment oda egy autóbusz! Sokan ültek benne, és valaki visszaintegetett. A gyerek majdnem szaladt, homlokán kiütött a veríték. De a fényfolt mintha távolodott volna egyre, néha eltűnt. Később már egyáltalán nem is látszott. A gyerek vakon összeszorított foggal bukdácsolt a meszelt.kövek között. De aztán azok is elfogytak, és egyformán sötét lett minden. Talán a fiú már megérkezett. . . aztán továbbindul a barátjához. . . a busz is továbbmegy, felberreg a motor, kékesszürke, benzinszagú port kavar. Az éjszaka feketén dagadt hatalmassá, s az út végtelenre nyúlt. Néhányszor még meg-megvillant a sárga, meleg fénypont, de egyre távolabb. Gyöngyök A kisfiú kiszaladt a kertbe. Megállt a ribizlibokornál, s behajtotta fejét az ágak közé. Zöld, zöld, zöld, varázslatos fény! Gyémántok és gyöngyök gurultak szerteszét, ragyogó perdüléssel hullottak mind, szürke semmi tarisznyájába a végtelennek. Aztán megrekedt omlásuk, s remegve álltak meg, néha ezüstén felszikrázva a zöld fényben. Aztán előremerészkedtek a kisemberek is, csoportban, és gyűjtötték a ragyogó gyöngyöt halomba, görnyedten hordták - nehéz ám nekik - s valamelyik görbedt hátáról súlyosan gördült le a gyöngydomb. Esett, zuhant, meg sem állt a kisemberek városáig, nekiperdült a színes házaknak: piros, arany, sárga, kék. Megrezdült a zöld fény, és megbolydult a világ, a kisemberek kongatva szaladtak el, elbújtak, és újra elindult a gyémántfolyam, csörgedező gyöngy-patakok beleömlöttek, és mindent elsöpört az ár. A kisfiú felnézett. Csend lett. Fehér napfény vakította a szemét. Elfordult és továbbment. Pszt! Lábujjhegyre húzódott, és lélegzetvisszafojtva óvakodott a homályba: a ház mögött, hűvös, párás titok bújt. A kisfiú leguggolt. Mélyzöld, nedves moha, sötétszürke mészkő, törése mentén kagyló, csiga nyoma, s a repedésekben fekete bogár. Csönd. Sápadt emberek álltak hatalmas, sötét szemekkel, némán, hajladoztak, mozdulni akartak vagy szólni, de némák voltak, beletörődve búsak. A kisfiú nagyon szomorú lett. Elhatározta, hogy visszamegy a kisemberekhez. De ahogy megfordult, egy kéz nehezedett a vállára. Megrezzent hirtelen, és felnézett.- Nagypapa, de jó, hogy jössz! - nevette el magát - gyere velem, gyere, nézd meg. . . Hajolj be a bokorba! Egyfolytában, repesve nevetett.- Látod? 303
