Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - Héra Zoltán: Reggel (vers)
HÉRA ZOLTÁN Kél a nap, kigyújt gyámkövet, kővirágot, nyitja a kömajmok száját, eloldja fent a kőkutyákat. A torony pókjai mind a mellvéden, áldják a várost, mosakszanak. Zöldike dalolt, most stiglic dalol, kőrózsa-középre galamb siet, búgatja orgonáját. Látszat? Valóság? Minden valóság, a korok együtt, a jelek együtt, a liliom a címerben és a virágágyban, a halszemü szentek s a cápa-kocsik. Teli, teli, csordultig minden, az, ami, s valami más - a körforgásban, az áttörésben, a taszítás-vonzás terében, a csuklóknál, a tengelyeknél. Párizs, rügyező korall-erdö, Párizs, csattogó platán-liget, kegyhely, mely önmagát szólja le, csárda, mely szentéllyé vékonyodik, mosoly labirintusa, hahók szirtje, bújás a homályba, siklás a naphoz, purgatórium, sátánhajlék, próféták pusztája, farizeusok kertje, retorika-szék, szó-szemérem, Apologetika: óda a dolgozó testhez, óda a szerelmes testhez, józan ittasság, tragikus túlzás. Kín, mely egyetlen jajba dől, kín, mely teret virágzik, lágy pózok ágya, sokágú szeretkezés, a mozdidat fölívelése, a mozdulat kínhalála, játék a maszkkal, a maszkok eleven arca, horgas erények gráciája, kapu, melyen az áll, hogy nem támadsz fel, kapu, mely azt írja: nem halhatsz meg, lazaret, örömtanya, hallgatás, megnevezés. Szigony a világ testében. Megcélzott cet, eltalált, vérző. 291 Reggel
