Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Első kötetes prózaiak
nyugtató választ nem adhatunk. A tény tény marad: Munkácsi is szinte egy rezervátum! beltenyészet témáit váltogatja, korosztálya hangnemeit variálja. A sima, gördülékeny fogalmazóból akkor látszik íróvá válni, amikor ki tud lépni ebből a szűk körből, s az embert az alakulás, fejlődés dinamizmusában ragadja meg („Míg beáll a fagy”). Az ujjgyakorlatoknak számító írások után ezt az elbeszélést egy írói pálya előjátékának tekinthetjük. Csapiár Vilmos: Lovagkor Csak egészen röviden érintjük Csapiár első kötetének problémáit, mert a Munkácsival kapcsolatos kérdések Csapiárra is vonatkoznak. Külön megjegyzést legfeljebb az kíván, hogy Csapiár stílusa, ábrázolási módszere kuszább, zavarosabb, mesterkéltebb (kivétel: „Ahol a sziget kezdődik”). Mintha azt hinné, a látszatok és a valóság összjátékának bonyolultságát túlbonyolított előadási móddal lehet érzékeltetni. Pedig a művészi ábrázolás egyik legfontosabb mozzanata a lényeg kiemelése, a részletek közti válogatás, az értelmezés, a káosz kozmosszá formálása (a kozmosz első jelentése: rend!). Az író szemléleti tétovasága, valóság-értelmezési bizonytalansága ábrázolásbeli, esztétikai bizonytalanságokat von maga után. Csörsz István: Sírig tartsd a pofád Érdekes, hogy irodalmunk előbb látta meg a külföldi hippi-világot, mint a hazait (Maróti: Hippi akvárium). Csörsz tényregénye a valóságból kiszakított nyersen eleven életanyagból épült. Csak az a baj, hogy ketté hasad a monológok eredeti tényvilága és az írói ábrázolás regényesített világa. Természetesnek tartjuk, hogy a monológokban a szereplők szemével látjuk a dolgokat, a műnek ez a rétege arról tudósít, hogyan szemlélik ők saját magukat, életüket, tetteiket, a világot. A regényszerű részekben Csörsz beéri a monológokból ismert anyag jelenetezésével, s az írói értelmezés elmarad. Ha erre nem akart vállalkozni, akkor fölöslegesek, zavaróak ezek a betétek, mert felemássá teszik alkotását. A szerkezeti hiba szemléleti hibává is válik, mert kettős értelmezést is kínál. Egyfelől hamis romantikával, ferde felelősségtudattal részleges felmentést sugall a regény alakjainak. Cselekedeteire, másfelől viszont logikájuk, viselkedésük abszurditása világít rá. Az első magyarázat a közösségi felelősség érveivel vél bizonyítani, hogy a felnőtt nemzedék, a társadalom a felelős az ifjúság viselt dolgaiért: Ti. a fiatalok azért olyanok, amilyenek, mert ilyenekké nevelték, vagy hagyták ilyenekké neveletlenedni. A szereplők beszédében gyakran felbukkan a típusos kamaszkori, pubertásos pszichológiai motívum: mindenért másokat okolnak, a szüleiket, a társadalmat, a világot. Bár sajnáljuk a kriminalitásba csúszó sorsokat (áldozataikat még inkább!), de meg kell mondanunk, hogy lehet ugyan, sőt kell is másokon segíteni, de helyettük élni nem lehetséges. S a másik magyarázat innen indul ki. A nevelés kérdése ellentmondásosabb pedagógiai optimizmus naív hitelénél. A nevelő és a nevelt között nem olyan egyenes az összefüggés, hogy azt mondhatnék, amilyen a tanító, olyan a tanítvány. A fiatal nemzedékek mindig is különböztek az őket nevelő, vagy nevelni próbáló idősebbektől. És amint igaz, hogy az alkati tényezők senkit nem predesztinálnak bűnözővé, éppúgy igaz az is, hogy csupán a családi, társadalmi körülmények sem teszik azzá. Azonos gyerekkorból is sokfelé vezet út, embere, jelleme válogatja, hogy ki merre megy. Nincs helyünk további elemzésre, ezért e kérdéskör iránt érdeklődőknek Benedek István „Lélektől lélekig” c. könyvének vonatkozó tanulmányait ajánljuk. A dokumentumregény legnagyobb érdeme, hogy ismeretlen, társadalom alatti világot fedez fel. De a leírás, a tények rögzítése után várjuk a jelenségek értelmezését is. 282
