Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - G. Bán Zsuzsa: Százholdon születtem

Fel-felcsillant a víz a lámpák fényében, fák lombja susogott felettünk, és úgy tűnt, mintha nagyon messze lenne a város, zaja szűrve, lehalkulva ért hozzánk. Boldog sziget volt a padunk, menedék, hétköznapok aranykoronája.

Korán kiválasztottuk egymást, én tizenöt éves voltam, ö tizenhat. Egy augusztusi délután fent ültem a kútunk káváján, és ő, rabul esve hódító szándékú pillantásaimnak, elárulta, hogy szerelmes belém.- Nem hiszem - mondtam reménykedve.

Egy darabig tétován állt előttem, aztán hirtelen elhatározással megcsókolt, olyan hévvel, hogy a kút korhadt deszkái vészjóslóan recsegtek alattam.- Most már elhiszed? - kérdezte aztán férfias büszkeséggel.- El. . . - rebegtem vörösen.

Ilyen egyszerű volt, hinni is könnyű még, annyi idős korban.

Szünidőben mindig dolgoztam valahol. A mostani Centrum Áruházban is, a bébi kötöttosztályon. Szerettem gyerekruhákat eladni. A mamák felültették kicsinyeiket a pultra, aztán úgy próbáltunk cipőt, a lábbelihez mindig túlságosan dundinak tűnő, apró lábfejekre.

Akármerre jártam, ünnepekkor mindig hazautaztam Szombathelyre. Az állomás épületéből kilépve nem mulasztottam el, hogy átpillantsak a villamosmegállón túl, az önkiszolgáló fényes kirakataira.

Fél hatra jártam oda dolgozni, kevesen jártak még az utcákon. Az üzlet előtt, a járdán sorakoztak a nagy alumínium tejeskannák, megragadtuk kétoldalt a füleit, és behordtuk őket nyitás után. Emlékszem, milyen boldog voltam, ha engem bíztak meg a körözött elkészítésével. Sokáig pepecseltem vele, kicirkalmaztam szépen a tetejét, mielőtt a tálat kiraktam volna az üveg mögé. Aztán, ha egy vevő körülnézve a választék között, a körözöttre mutatott, személyes sikernek könyveltem el.

Politechnikára a Cipőgyárba jártunk. Külön kis szalagot alakítottak belőlünk, és gyerekszandálokat készítettünk. Mindent megtanultunk, az első munkafolyamattól az utolsóig. Még ma is érzem kezemben a mozdulatot, ahogyan a bőrt kaptafára húztam a laposfogóval, aztán lekalapáltam körben simára, hogy ráncot ne vessen. Időnként jókorát vertem a kezemre is, elzsibbadt az ujjam, és nem is kellett megnézni, tudtam, hogy vérhólyag nőtt a nyomában. Szisszenés nélkül kalapáltam tovább, átforrósult ujjakkal, szégyelltem volna, ha a mester észreveszi ügyetlenségemet.

A városrész, ahol most lakom, sehol sem volt még akkor. Azóta épült, hogy érettségi után elköltöztem innen. Szántók voltak erre azelőtt, kukoricatáblák, meg puszta legelő. Klottgatyás, mezítlábas gyerekek őrizték itt a teheneket.

Már a második bölcsőde alapkövét rakták le nem messze a mi házunktól. Szívós folyamatossággal emelkednek új és új lakóépületek a hajdani mezőn, és reggeltől estig hallom a francia daru szorgos zümmögését.

Délután, ha már az oladi domb tetején sétál a nap, kiviszem én is a gyerekeket, s ha az egyik játszótéren nincs szabad hinta, lesz a másikon, egy háztömbbel odébb. Egyszer megszámolom, hány játszótér is van itt.

Mi, százhcldi, szőllősi, Kiskar utcai nagyapák unokái, itt lakunk már, vagy a többi újonnan épült városrészen. Azelőtt az volt a „szerencsés”, aki a belvárosban lakott. Jól emlékszem, hogy amikor az első lakóépületeket felhúzták itt, a város peremén, milyen fanyalogva beszéltek róla néhányan.- Messze van - mondták. Se üzlet, se iskola, én aztán nem mennék oda lakni!

Később aztán egyre többen beszéltek arról, hogy azokban a lakásokban ott beépített konyha van. Szép, modern iskola épült, és ABC bolt. A belvárosiak egy része, hátsóudvari félhomályos lakásaikból vágyni kezdtek a hideg-meleg víz, a gázfűtés, a széles szárnyú ablakok után. És megszaporodtak az ilyen apróhirdetések:

261