Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Galambosi László: Virrasztó (vers)
G AL AMBO SÍ LÁSZLÓ Virrasztó Még föllángolnak az elhagyott kertek, az anyaölként hullámzó virágok. Még parányi üveghegyek függnek madarak szemében, de fölfűzik majd a Tél mellére a hideget köszöntő kolompot. Hol már a Tavasz lüktető-muzsikájú homloka. Hol már a nyár, a bogarak szárnyával zenélő sárga citera. Mélybe bukdostak a pillangót dugdosó lombok. Kórók, barnára égett csontok merednek magasba. A virulás kakasa messze menekült. Hol az angyaltoliakat lobbantó fésű? Halott a sziromerszényű lány, aki a termékenységet oltalmazó időt, a rózsákkal-futtatott köntöst viselte magán. Mint rücskös gerenda-tömeg, ha milliárd rög fölé zuhan, olyan a fagy. Zúzott almaként gurul a kő; egymáshoz ütődnek óriás aranylemezekből hasított aranylécek: merev sugarak. Hol van a szántóföldek búzával teli köténye? Rjbe rángatott batyu lett belőle. Virrasztás, égig érő lámpa mereng a sötétből. Ki tápászkodik, hogy elinduljon az éhség küszöbéről? A hó ágyában fehér krizantémok a párnák. Körülállják vetkőztető-öltöztető fények; nem látja a Tél, hogy újjázöldülnek parányi üveghegyek az angyaltoliakért induló madarak szemében. Lélegzik, moccan a hó a sötétkék árnyak forgó sűrűjében.
