Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Móczár Albert: Németh László: Két nemzedék
tozott légkörhöz. Veres Péter, Szabó Pál, Nagy István, Darvas József műiveiben már nem az alkat és stílus érdekli, 'hanem a társadalmi töltés. Az esztétikum és a szociológikum - tudja - egységet alkot. „A remekművekben egy ki wem fejezett embercsoport néz szembe élményéivel s lappangó igények fogalmaztatnak új ízlés- kódexbe.” Móricz Rózsa Sándorát — az ő kényes ízlése - Reymont klasszikus alkotása fölé helyezi: ,,a megkavart jobbágysors és a packázó úrivilág egy eposzban csap össze a pusztán.” Azonban az e regény ürügyén kimondott tragikus igazságok ellenére Németh László afcjban bízik, hogy az ön'tudatotsodó parasztság, munkásság, értelmiség „vertellenül, a meggyőződés, a lélekszervezés erejével is kivívhatja már államát”. A népi mozgalmat s annak jobboldali torzulását így látja a német megszállás árnyékában: „A népi mozgalomhoz a gőzt a tanultak rossz közérzete adta. . . Szellemébe kétségtelenül be van írva egy tarkább s emberszabású szociaHzmus . . . Értékes hazai növény ez; a villágszeilckkel együtt hajlongó. Ha védeni s nevelni tudjuk: egy nemzet is elfér az árnyjékában. Üldözés, erőszak, megszállás nem fog rajjta. De jaj neki, ha mi magunk tesszük törzsére a fűrészt: a hűtlenséget.” A népi irodalom szerinte: teremtő leltározás. Nálunk a paraszti kultúra jutott most el a teremtő haldoklás szakába. Mielőtt az új, akár nagyvárosi, akár a szocialista világnak végleg megadja magát, nem tenmés2e,tes-e, hogy törvényeit mégegyszer átpi'llantja, hogy ami elmúlik mint élet, mint műalkotás hasson múlhatatlan.” Öísszegezőnek Illyést nevezi. A Puszták népe: „Intés az elnyomók in teli ektu el-cselédeinek is: látunk benneteket. De intés a ködevő nópüstenítőknek is: ilyen a nép, ez az anyag, evvel számoljatok.” Németh László elégedetlen saját organizátori eredményével, látja a népi írók mozgalmának megosztottságát s a politikai „harmadik út” csődjét, de 1943-ban is úgy véli, hogy a marxisták is csak „egyik” felét látják az igazságnak, melyért „becsületesen” harcolnak. Jogos fenntartásai és etikus magatartása elleniére is tehát a kritikákból nem az ellenálló, hanem a bujkáló ország képlete körvonalazódik. Németh László kezdettől antikapitalista, számára evidencia a szocializmus elkerülhetetlen megvalósulása,, a munkás osztállyal mindig szimpatizált. 193dd>en így figyelmezteti Kassákot a munkásosztály iránti hűségre: „E fiatal hatalom rohamos emelkedése, növő műveltsége, a harcok, amelyekre fölfegyverkezettnek bizonyult, az áldozatok, amelyeket vállalni bírt, a nyomorral is dacoló összetartása, egészséges szokásai s a remény, hogy ő a világ örököse: az írót, akit vér és múlt ideköt, heroikus lelkesedéssel fütheti.” Németh László bírálataiban mégsem az osztályharc népre kényszerített fonmaiiruafc vállalása, hanem inkább a reform, a vallásos forradalom gondolata villan fel. Nagyobb távlatban - ma már elmondhatjuk — helyesen értelmezzük a ránkszabott szocializmus és a munkásértelmiségi társadalom kívánalmát. „Mihelyt a két szocialista elvet (a termelőtulajdon a dolgozóké, a nemzeti jövedelemben mindenki a munkája szerint részesül) elfogadjuk, fölösleges gyaluvál csinálnunk társadalmat s fejek százezreit is hozzágyalulnunk. Nem olyan borzasztó szerencsétlenség az, ha minél több ember érzi otthonosan magát államunkban . . . Hogy e különféle dolgozó osztályok törekvéseit milyen könnyű lenne összehangolni, mindig szembeszökik, ha az ember elfogulatlan munkásokkal, paraszt okkal, lat ei ne rekk el üli le egy asztalhoz” i(1943). S ha a jószándék kevés is az uralkodó osztályok eHlenáliásának leküzdéséhez, Németh László mindenképpen hozzájárult a népfront és a népi demokratikus átalakulás szellemi előkészítéséhez. A másik reménysége Kelet-Európa. Figyelme először csak /Erdély és Vajdaság felé fordul. „A katasztrófa döreje a rejtőzködő poéta-fácánok egész csapatát röppentette fel az erdélyi kukoricásból.” Onnan várta Németh a jövendő nagy írót, mert irodalmi életük liberális szelleme minden tehetségnek helyet adott, s nem „vakond'távlatiból” nézi a magyarságot, „de a történelem pórul jártjainak igazlátásával” (1925). Szirmai Károlyhoz címzett levelében olvashatjuk: „A magyar kisebbségek sorsa attól függ, hogy mennyire tudnak tájékozódni helyzetükben, megismerik-e igazán magukat és környezetüket s siikerül-e küldetéssé alakítani balsorsukat” (1934). A „meddő irredentizmus” helyébe közép-európai hivatásunkat ülteti, s tanácsolja, hogy művészetünk még jobban kapaszkodjék „a környező népek életéibe”. Illyés érdemének épp azt tudja, hogy Jra művészi tudatosság szövőszékén veti keresztbe a szálat Ozoráról föl Pestre, Párizstól az Uraiig, oldalvást”. A magyar dráma és színházkultúra megújhodásáról meditálva írja: „Miért nem kutatják fel a finn, orosz, lengyel, délszláv, román drámairodalmat, különösen a parasztdrámákat, hogy magyar szerepkörüket kibővítsék?” Múltunk és bajaink azonosak. E kis népeknek a nagy népekről kopírozott „hóbortokkal” meg - küzdve s félig kimondtva: az orosz néppel - Tolsztoj népével - együtt lehet megvalósítaniok „az európai fő Is zaba dultsággal lélegző Kclet- Európát’ ’ (1942). Egy alkotást „sosem a témája, részletei tesznek sötétté vagy életvidámmá, hanem a tehetség színe, természete”. A kulcs, amivel Németh László a művek világának ajtaját nyitó gatni kezdte, a képesség, család, szülőföld, nemzet, sors, koráramlatok meghatározta szellemi alkat. „Minden író: hajlam a világ megcsonkítására és kiegészítésére”,, tehát új világ teremtése a képzeletben. Németh kritikusi munka- módszere az, hogy a költő képzeletvilágának karakterét vizsgálja: „Ha a képidézés művészetében megtaláltam az egyéni jeleit, keresem 13 8
