Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - TANULMÁNY - Tüskés Tibor: "Visszapillantó tükör"

vegén som változtattam sémim: lényegeset:, csupán néhány apró tévedésit, nyelvi alakot, -nyomdahibát vagy egy-egy drasztikusabb jelzőt Tehát ezit a régebbi művemet »am .erősen átdolgozott formában’ teszem közzé.”-Ugyanitt érddbas adatokat árul el a regény keletkezésitönténebéről és a megírás ln- d'íbékáiról: „Én ennek a művemnek a szövegében valahol mélyen, messzi, ma ás érzem és látom a padasjofci ifaíház egyszerű bútorait, hatalmas, 'lángoló kályhaitrüzét, kicsiny, függönyös ablakait, a sarokban a sötétzöld filodcndron levtél'karéjalit, kint pedig, az ablak előtt, északra, északkeletre és nyugatra a vakító napfényben roskadozó feayőerd.ő és a Síkság, a másfél méteres hó, a bevájit, mély (gyalogutak és távoli a végtelenbe vesző Päiij änne hó- és 'j égvilágát. . . Ezeket az estékét és éjszakákat, ezidket a ragyogás-okait és sugárzásokat, ezt a magányt, ezt a mindennel és mindenkivel való eleddig ismeretlen eggyéválást látom, hallom, érzem a Boldog Margit lapjai mögött ma is.”

A szigorú löinibírálialt igazi álfcaima a Süllyedő világ új kiadása (1964). A megírás óta sósam vette le a pókról a| könyvet. Most mérték alá véti, s elnézést nem ismerő szigorúsággal irtja ki 'belőle a m-úlainidót, az időt nem állót, azt, ami tévedésnek bizonyult az éltéit évitizeddk során. Az új kiadáshoz fűzött „Néhány megjegyzés”-ban: elmondja, hogy a munka elkészülte -után huszonhárom éyvel egy barátja hívta föl figyelmét -a hozzá méltatlan és tőle távol álló, merőben idegen irészlebdkre. „Nem tudtam elhinni, hogy valóiban ón vagyok e nem is túlságosan (jelentékeny részleteknek egykori írója.” Bevallja, hogy elmaradt salját eszményeitől, saját normáitól, „attól a mindig éber, éjjel-nappal dolgozó -lénytől, aki tudatom alján a -magam isteni alakján -munkálkodik”. -Mentségét és magyarázatát próbálja keresni akkori mondatainak, fölidézi az önéletrajz megírása évének „rémületes történetét”, „a pusztulás viharát”, maljd azokat a hántásokat, vádakat és rágalmakat, amelyeket, úgy érzi, nemegyszer méltatlanul kellett elvisel nie a későbbi években. „Mind ennek a igyökene ped ig abhan a -néhány maroknyi, -gyávaságból, vakságból és - mert szabad kezet akartam biztosítani magaminák a .németekkel szemben - jjól-r-osszul megfő,gailmazott mondatból táplállkozoitt, amit a háború llegfélclmesebb szakában vetettem ipapírra. És aminek akikor jómagam nem itu- lajdoniítoitta'm ijeleat-őséget...” Amennyire a gondolatjel közé foglalt magyarázat sze- recsenmosdatásmak halt, éppannyira -nincs okunk kételkedni az utána következő mondatok őszinteségében: „A döbbenet és meglepetés első órái után nyomban éreztem, hogy a Süllyedő v&ágfom. található néhány anitílhumámus részlettel nem vállalok azonosságot, a nyilvánosság előtt is, műveim egész hatalmas egységéből pedig -minit -oda nem .tartozókat kiiktatom. -A hálálom után netán elkövetkező kiadásban felvételűiket megtiltom, és csak azt! a helyes, ligaz és hiteles szöveget jelentem ki autentikusnak, amit ebben a kiadásiban vesz kezébe az olvasó. Teszem pedig ezt itdijes szabadsággal, hitem és meggyőződésem szerint, megkönnyebbülve most már életem e zavart korszakának felelőssége és 'lelkiismereti súlya állói.”

Kodolányi diákköri barátjának, Simon Diezsóindk Váj-sZl-ón élő Ihuga, Juliska néni meséli: „Az ötvenes években egyszer 'bejött hozzánk egy szép, magas ember, és azt mondja, hogy engem keres. Nagy-on kedves, finom ember volt, inam sokáig maradt. Azt mondja, hogy a Jancsi |jó barátja, és a Jancsi osák azt kéri, hogy vigyen neki egy fenyőágat a Kodoilányiék házából. Mondtam neki, hogy vihet, hiszen van abból elég. El is vitte, -meg kát szál diófiallevelet, emlékbe.”

1961 nyarán Kodoílányi autóba üli:, pontosabban: autóba segítik, hogy még egyszer, talán utoljám ibéj ártja iRaranya tájait, Pécsvárad-ot, a kis (falut, -Pécset, a diákkor városát, az Ormánságot, az életre indító szellemi hazát, az igazi szülőföldet, melyre föl-föll- dobott keként mindegyre vfis-száhiiilk. „Itt álltam a régi-régi közalapítványi erdésziház előtt, tárt kapuján beláttam térés udvarára s megismertem a negyven évvel ezelőtt otthagyott vén diófákat, fenyőket. Most Ibeméhettünk volna a iházha, sorra járhattuk

152