Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Rónay László: A valóság vonzásában
aki nem áll meg soha, egyetlen ptüánatra sem, de nap nap után faragja magát kínnal fegyelemmel, s nap nap után kölcsönadja a szívét, - társainak. (Egyszerű beszéd) Van ilyen em'ber, tehet ilyen? - kérdi kétkedve az olvasó. Hadd válaszoljon, erre is a költő egy puritánul egyszerű, de ebben az egyszerűségében nagyon is sokat mondó verssel, mely megbékélt bukolikus .színeivel, s az ezekben felvillantott ember képével a végleges haza találás élményének bizonysága: Süvölt, sikolt a sárga szín; ameddig a szem lát, fékevesztett, vad sárgaság virít; szeli, szeli az aratógép a búzatábla roppant habjait. Három férfi - fekete árnyékként - föl-föltünik olykor itt-amott; villogtatják a szalma-szóró villát, akár valami csillagot. (Aratás) Igen, >ez a mindennapok sok apró csodája, mély előtt a szemlélőnek meg kell hajtania az elismerés zászlóját. iS Káddá János felfogása szerint az az igazán modern költő, aki ezek fölismerésére, költészetté emelésére vállalkozik. („A költő a legmesszébbmenőkig legyen modem - mondta a rádió Költők albuma című sorozata róla szólító műsorának bevezetésében -. Törekedjék minél újabb, műnél művészibb, egyénibb, eredetibb költői nyelv megteremtésére. Ezzel az egész magyar irodalmi nyelv fejlődését, sőt még a köznyelv fejlődését is segíti. . . [Megvetem azokat, akik megállás nélkül a szeltem hánya- dékát kínálják a magaisfekú művészet helyett.”) Ezek az emberi példák, ennék az új embereszménynek a kialakítása élteti költészetét, ez válik újabb lírai 'termésének vezérlő elvévé. És ennék az i'Matkiörnek a vonzásában fényiének fel ismét - de más [jelentéstartalommal - a korai évek tájlkölbészeté- nek izzó színei, ezek vonják Ibe valami tünékeny 'lebegéssel a dunántúli táj lankáit és völgyéit, aboil a nyár „alig fér meg ej világban”, alhol minden rög, minden talpalatnyi hely egy nagy élőd emlékét őrzi, aki azért harcolt, ozlért írt 'és égett el, ami manapság valósággá válik. Ezekből a maradandó és testünkké épült emlékeikből és a jelenből építi új önmagát a költő, aki most már bizton mondhatja: Megépül lassan végső arcom; az, amit elviszek majd velem, amin a szegfűk szomorúsága nyílik, s amin a begyek végtelen árvasága fáj szüntelen, de - amelyről örökkön süt a világért égő szerelem. (Önarckép) 128
