Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Rónay László: A valóság vonzásában

Ez a kettős ihletés is a „vállalás” fabalos, dacos, „osakazértis” gesztusa fogalmazódott meg igen szépen a Téli csiliagok alatt című versiben, melynek záró sorai a fialta! Káldi János ans poeticáját sugallják:

Fázó, téli lámpák, csöpp, égő virágok, meghódítom mégis a magyar világot.

A hódítás 'és változtatás vágya skinte törvényszerűen a tmépi íróik táborának célkitűzéséivel rokoni tóttá Káldi Jánoséit. Maga mondja el egyik vallomásában, hogy a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népéhez küldte el néhány próbálkozását, s nagy meglepetésére s még nagyobb örömére nem írásban kapta meg a szerkesztő válaszát, hanem a lap együk következő számában látta viszont versiét.

A fiatalkori versek sajátos, egyéni 'hangjai mellett- elsősorban Ady és Petőfi határáról árulkodnak. Adyna utált Vissza az álommotívum, de akadnák olyan verseik Ts ebben a termésben, melyekben az egész lírai attitűd, a szituáció és a (képanyag is a nagy kökőelőd világát idézi. Hadd idézzük ennék bizonyságául a Havas Magyarország záró motívumát:

Siratom az eltűnt tájak sorsát; bennem egy szegény, havas ország.

S egy másik, ugyancsak (jellegzetes példa, mely az „ugar”-motívumra rímel:

Ülök a nyárban, a jényben, az éjszakában.

Jön a szél valahonnan, - lázasan szárnyal, - s betakarja a földeket, a falukat és engem a kalászok elrongyolódott illatával.

(Ülőik a nyáriban)

Adyéval rokon az a lírai magatartás is, ahogy az Élet zászlaját emeli magasra A diadalmas élet énekéban, s az is, ahogy a „pípaosos Haza” képe sejlik fel előtte. Egv-egy versében azonban más minták is felbukkannák. A Kubikusok egyszerű, szinte mozdulatlan is mégis beszédesen vádoló képsoraiban alighanem József Attila nagy tájversei ■szolgáltak mintájiául.

Ezdk a -hatások persze nem jelentettek utánzást. 'Küldi már első verseiben is megtagad azzal a képességével, ahogy azok végét „megemelve” szinte mindig egyéni tanulságot, mondanivalót tud sugallni. Költeményei ilyenkor messze az indító képek fölé magasodnák, s beléjük (fér az egész mindeniség (Mindenki hisz valamiben), az egyetemes idő „törött lloimlbíjai” (Elárvult szerszámok.) Ebben a vensüípusban vált fiatalkori Lköké- -szefce igazán újszerűvé és megtagadóvá. Ebben kötődik igazán a múlthoz, de ebben mutat előre is, már egészen salját, egyéni bangóikkal átszőtt struktúra felé, mlint az Őszi elégia befejezésében (mélynek olvastán önkéntelenül ás Arany Tengeribántásálló<adk zárlatát asszociálj a az olvasó):

Lámpafényt könnyeznek lent a házak, ha beér az est a faluba, meg-megmozdul egy falomb fölöttem és suhog, suhog, mint egy nagy suba.

123