Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Paku Imre: Bárdosi Németh János
Mért nem vagyunk emberek, mi többek, töltsük be hát boldogan a földet; s mint ahogy a vidám földek, rétek, teremtsünk egy emberibb vidéket. '(Számadás,, 1933) Mikor lesz egyszer végre szabadabb a föld, az ember, hogy virágozzék szívünk, akár a zab, a kender. (Tilto'ct szeretem, 1937) Légy tanúnk igazság: áll) e szolganéphez! ahogy erős ttap süt a zöld vetésre, ahogy folyam lesz a lábatlan habokból, akként a mi népünk: nőjön gazdagabbra. (Nehéz föld, 1941) Még számos ilyen felélgetiő, kérdező, követelő versszakot, egész verseit ideírhatnék. Pusztán az előbb idézett sorokat olvasva, érzékelhetjük bét ijellemvonását: hűségét a népihez és annak sorsa változtatásának siettetése, elaltatod öntudatának föilkielfcése által. Bárdosi Némethoek nőm keletkeztek tévesztő reménykedései, hogy önként adódott volna például a földosztás, a failusi szövetkezés 'ás művelődés szervezése; saját sorsa irányítására meggyőzéssel ösztönözte népét és tanította, hogy kilátástalan helyzétiáből csak a saját ereje, ökle által szabadulhat, a föltétlen összefogással, szervezkediéssel (Szorongó múzsa 1,936) érhet el eredményt, őszinte kára általános hatásának, hogy könyvéit az érdekéit nép alig ismerte. A harmincas évék szigorában jól megtanulta, hogy a tényleges indítékot, költészetének délijét vagy leírásban, vagy díszítő elemekben és csupán félmondatokban mondhatta ki a legkisebb veszéllyel. A politikái célzatosságot amolyan laza közegben kellett elbújtatni, amilyenbe a törékenyre finoimlítoítt tárgyiakat csomagolják. Nem óvatosság ez Bárdos! Németh gyakorlatában, hanem nádasokban, erdőkben rejtőzködő 1jobbágyőseitől tanult hunyászkodó igazmondás, a fogak között Való besZélés hagyománya. Látom apám és anyám arcát, ahogy sorsunkat dagasztják, s a falusi port, póri könnyet. Régi magam is látom, látom, mint inait át a pusztaságon, hogy kenyerünk legyen könnyebb. Poros szilfák és sovány kazlak, engem is váltig biztatgattak, hogy a sorsukat kidaloljam. Hévültem, égtem, esküdöztem: lelkek vesznek a könny özönben, s a kánjuk több, mint a pokolban. (Ady, 1937) 10
