Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Maros Dénes: Átmeneti élet

A „fekete vonatot” megjelenítették már filmen, tárcában, riportban, rendőrségi hírben. Alkalmasint valóságos .élményre is szert telhetünk, ami ha nem is ikrimilbe illik, nem tartozik a kellemeseik közé. Bölcs járókelők megjegyzése: „A fekete vonatra épeszű ember nem ül.”

Évente visszatérő tárna: a „vadépítőik” ténykedése, a szórványos ellenintézkedés és az építkezéseikből származó, milllióklban számolt kár. Aiz 'egyedi példa haragos dialógusban rögzíthető, mondjuk Pesterzsébeten, a III. vagy a X. kerületben:- Tudja, hogy tilos építeni engedély nélkül?- Honnan tudtam volna. (Mert még mindig jobb tájékozatlannak látszani? Vagy tényleg nem tudja?)- Mennyi pénzében van addig?- Negyvenezerben, meg a munkám.- Szabály szerint lebonthatják . ..- Hová mentem volna gyerekkel, asszonnyal? Loptam én, másét vettem el? A magam munkájával keresltem, fedél csak kell az ember feje fölé, pusztuljak el, ki fogad be, ki téríti meg a káromat. ..

A beszélgetés valójában sokkal gyorsabb pergésű, kötőszavai káromkodások, a kérdező, ha mer kérdezni, olykor a bőrét is félti.

„Vadépítők” kezemunkája csak a fővárosiban mintegy tízezer építmény, közte háromezer lelhet a lakások száma. A bódéktól takaros háziakig terjedő lakóallkai- ma toss ágak nagyobb része építési területen kívül, mezőgazdasági rendeltetésű földeken emelkedik. Utólagos engedély, bontás, bírság? Mindegyik döntés újabb dilemmákat ad. A , jvad építő” jogtalan előnyhöz jut a várakozók kárára. 1964 és 1968 között kétezer felderített illegális 'épületből nyolcat bontottak le. A „vadépítők” a fővárosnak hozzávetőleg 240 millió forintos költséget okoznak. Ha a bontásokra valóban sor kerül.

Talán ennyiből is világos két tanulság. Az első: a váródba településnek több állomását tartjuk nyilván (a fokozatok nem személyre szólóak). A kezdő lépés a városi munkahely, melyet naponta, faluról közelítenek meg. E formának jelentős változata a Budapest és néhány nagyváros körül kialakult falugyűrűből való bejárás. Ezekbe a községeikbe az ország legkülönbözőbb részeiből települtek a városi munkavállalás kedvéért, a városi lakáshiány, építési kötöttségek „áthidalására”. Jellemző, hogy például 1960-67 között az ország népessége 236 ezerrel gyarapodott, a főváros környéki falvaikban 232 ezerrel nőtt a lakosok szánna.

A hétvégi ingázók ugyancsak külön típusba sorolandók (Id. „fekete vonat”). Hét köziben a városban élnek, a család huzamos kettéosztottsága (a feleség többnyire mezőgazdasági munkát végez), a se inam városi, se nem falusi mivolt szüntelen érzékelése, mindez legalább részben magyarázza a hétvégi, Ihétélaji robbanó indulatokat. A „vaid- építáare” való hajlandóságot is. Egyáltalán nem mellékes tényként: az ingázók csaknem kilencven százaléka fizilkai munkás.

A bevándorlás második lépcsője: a munkásszállás, albérlet, a rendszeres haza- járás nélkül. Főként a fiatalok műfaja. Fiatal házasoké is. Átmeneti életre rendezkednek be, a fővárosban öt évig lakásra nem igényjogosultak, ha ezt a hátrányt ielaktáfc valahol, újabb várakozásuk hossza azonos akár a bennszülött pestiekével.

A következő stádium a letelepülés. Különösen patinás vidéki városainkban a mai napig él a falusiak ingerült fogadtatása. Merthogy rontják a jó városi átlagot, s mert a falun maradottak támogatását élvezve olykor gyorsabban gyarapodnak, mint a csak gyári fizetésiből az, aki némileg eltérő, költségesebb életmódot folytat az újonnan érkezettnél.