Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Kósa Csaba: Szeszélyes nyárutó (elbeszélés)

Az özvegy kifcísért a kertbe. Nemcsak az ősz viselte meg, amúgy is elhanyagolt kert volt. Nemegyszer mogsajdult miatta a szívem: gyerekkorom óta tartó vonzódásom a természethez sohasem tette lehetővé, hogy régi álmomhoz híven, dísznövényekkel behálózott parkok platánjai alatt csattogtassam a ínyesőollót, s városról városra, településről településre vándorolva, az emberiség minden csoportját megörvendeztessem a zöld örömével.

Kovátzné megállt a lépcső alsó fokán, s megvárta, amíg elérem a kertajtót.

Bár a kifordult, repedezett virágtartó-csészék mellett elhaladva egyetlen egyszer sem fordultam hátra, pontosan el tudtam képzelni az idős hölgyet, a fehér hajjal keretezett arcot, a távolba révedé, ugyanakkor határozott szemet, a rózsaszínű virágokkal teldhintett pongyolát, de még a pepita papucs oldalát kilyukasztó, két nagyronőtt bütyköt is. Amikor lenyomtam a kilincset és a kapu túlsó oldaláról visszanéztem, megállapíthattam: sem az elfoglalt alapállásban, sem a pózban nem tévedtem. Akkor azonban inkább azon törtem iá fejem, mit is mondják búcsúzásképpen onnan kívüliről, az utcáról. (Miféle igazság, hogy a kidobott ember nagyobb zavarral küzd az ítélet perceiben, minit a végrehajtó?) Pillantásom a buszmegálló táblájára esett: egy komor áhrázatú ember éppen valamilyen kék kulimájsszatl mázolta; úgy látszik, (ha vége a nyárnak, általános rendelet szerint mindent (befestenek, hogy még a napsütés emlékét is elfedjék előlünk.- Szép őszünk! lesz! - kiáltottam a özvegynek.- Éjszakánként udvara van a hóidnak!- Az bizonyosan jó időit jelent.

Tenmészettani ismereteim szerint nevetséges jóslatot röppentettem föl, hiszen még az Álmoskönyv is megmondja, (hogy az ilyen jelenség mindenkor szeles idő mutatója, de tisztában voltam azzal, ihogy a könnyelműen elhagyott (lehetőségek nem tűrnek módosítást: ha idáig elmulasztottam, most már igazán késő bármiben is meggyőznöm özvegy Kovátz Nándomét.- Semmi kétség - helyeselt, s ebből is látni, kár lett volna (hosszas fejtegetésekbe bocsátkoznom. Síiket embernek Shakespeare is annyi, mint egy villamostkalauz tátoga- tása a csúcsforgalomban. Mindenesetre — csupán a kíváncsiság miatt, hogy mitől ily magabiztos a hold dolgában Kovátzné -, mintha egészen véletlenül történne, szabadjára engedtem egy kis fullánkot.- És (ha nem?- Meglehet, hogy nem jelent semmit.- Az is lehet - mondtam, mart meglepett, hogy egyáltalán nem védi az állásait. - Minden meglehet.- A mai időkben!

Felkaptam a bőröndöt s búcsút intettem:- Hát akikor minden jót (kívánok!- Magának is - újuk meg, de már szelíd változatban, a múlt éjszakai 'hangerő. - Vigyázzon magára!

Nekilódultam a lejtőnek, mindig élveztem ezt az összevissza kanyarodó hegyi utcát, amely kerteket, villanypóznákat és transzformátoirházakat kerülgetve, elszánt buzgalommal siet a városba, mintha naponta kedves meglepetés várná odalenn. Irigyeltem is eleget: imégcsiak alkalma sincs kiábrándulni, mint nekünk, akik valamiféle csodára várva, reggelenként újra és újra megrohamozzuk a kőrengeteget. Ebből az utcából, tán nevetséges, én mindig jókedvet és biztatást merítettem s most hogy el-elcsavargó egyeneseit, cipőzsinórkónt visszahajló kanyaróit követtem, hirtelen vidám, bátor harcosnak éreztem magam, aki rossz álomból ébredve fegyverét emeli, s elmegy igazságot tenni. Visszafordultam. Az özvegy még a lépcsőn (hajladozott, a kókadt, dérütötte virágszálakat csipegette le s 'gyűjtötte szomorú dombocskába.

489