Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Treiber Ottó: Száz szép ház (elbeszélés)

- Azt jelentené ez, hogy akikor mégsem desz itt száz szép telek és száz szép családi ház? - kérdeztem szomorúan.- Nem. Dehogy jelenti azt. Telek is lesz. Ház is desz.- Aikkor biztosan itt helyiben osztják majd el a telkeket. Egy bizottság, gondolom. És ennek a (bizottságinak akár tagja lis lehetek. Azt hiszem leszek is. Így biztosan lesz telkem.- Maga ostoba - mondta a férfi megvetően, majd ismét gúnyosan mosolygott.- Ajkkor hát imíágiis csak tréfál? - néztem irá értetlenül.- Miiért tréfálnék? Azt hiszi, van kedvem viccelődni?

Már semmit sem értettem abból, amit eddig mondott. De ő tovább beszélt, sértetten, indulattal a hangjában. Én meg arra gondoltam, hogy amit mond, ábból bizonyára egy szó sem igaz.

Nem tudom pontosan felidézni a szavait, de amit mondott, az valahogy így hangzott.- Hiatímlinic éve dolgozom a faluban. Kezdetben tanító voltam, de már régóta igazgató vagyok. Öt éve kértem először egy ikertelket a főút és -egy mellékutca találkozásánál. (Énre a mondatára pontosan emlékszem.) Két fiamnak akartam oda házat építeni. Először az egylifcndk, azután a másiknak, mert mindketten a faluiban laknak; és egy ideiig talán imiég velem. Az elnök viszont (nem tudom már, hogy miinek az elnöke) azt mondta nekem, hogy két telket még a fiaim részére sem kaphatok. És arra a helyre egyébként som lehet ikerházat építeni. Én persze elmentem a felsőbb szervekhez, akik azután kiszálltaik a helyszínre. (Kiszálltak; határozottan emlékszem, hogy így mondta. Különös, hogy erre a kifejezésére megint milyen pontosan emlékszem.) És az elnök ellenében mindenki nekem adott igazat.- És meg is kapta a telket - mondtam.- Nem [kaptam meg - felelte. - Jól figyeljen! Nem részletezem tovább a dolgot. (Űigy emlékszem, a történetet valahogy így folytatta.) A telket végül is más valaki kapta meg. Mind a kettőt. Az ikerház, mert ő is azt épített, ott is áll a főút és a mellékutca találkozásánál.

Sértetten, de igaza 'tudatában büszkén emelte fel a fejét. Tartott egy pillanatnyi szünetet.- Most öt 'óv után ismét elmentem az elnökhöz. Egy kicsit makacs természeteim van. De előbb persze — majdnem 'elfelejtettem mondani - bementem a városba. Az OTP-hez mentem, oda, ahol az ilyen telkeket árulni szokták. Gondolom, velük biztosan szót érték, mert végül is az én pénzem ís van olyan jó, mint másé. Van is. És ekkor történt, hogy ott bizony nem tudtak semmiféle telekiről. Jól megértsen! Ezután mentám ismét az elnökhöz. Mondtam neki, hogy mosit aztán igazán adjon egy teliket a főút mentén. M'ert ezek a telkek is főút mentán vannak. Azt biztosan tudtam, hogy fcelejk van, mert másoktól hallottam, hogy ők már kaptak. És az elnök - mint ahogy bizonyára már iki is találta — nem is tagadta, hogy van eladó telek. Én meg örültem. Meg is jelöltem nyomban, hogy melyiket kérem.- Nem vagydk erőszakos ember, iöe 'ítéljen elhamarkodottan - magyarázta -, de úgy gondoltam, van ehhez némi jogom. Azért is, mert cégi ember vagyok 'én itt már. Sokkal régibb, mint az 'elnök. Meg azért is, mert öt évvel ezelőtt is kértem én már telket. És ha akkor nem kaphattam meg, akkor talán most választhatok is.- Azt a saroktelket kértem - nézze, innen is látható -, amelyik ott a házsorral szemben van és közvetlenül a főútra néz.

„Azt nem lehet - mondta aiz elnök. - Az az 'enyém lesz. Megárt ugye - mondta kedvesen. - Nem akarok, mint maga, életem végéig szolgálati lakásban lakni.”- Megértem. Hogyne érteném meg. Én már harminc éve abban lakom. Ha nem szereti, hát ne lakjon benne. Ha módja van rá.

394