Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - SZEMLE - Móczár Albert: Köpeczi Béla: A szocialista realizmus I-II.
szemle MÓCZÁR ALBERT A kiváló szerző tanulmánya és dokumentumgyűjteménye az érdeklődők széles körének ad képet a proletariátus művészetének százötvenéves múltjáról, művészetpolitiikájárnak alapelveiről és alkotómódszerének sajátosságairól. A valóság megismerésében és megváltoztatásában leginkább érdekelt osztály szempontjából a művészet filozófiai és politikai alap- problémáit Marx és Engels, majd Lenin útmutatása nyomán Mehring, Plehanov, Gorkij, Lunacsarszkij, Lukács György, Vorovszkij, Gram sei, Caudwell, Aragon, Brecht és mások dolgozták ki. A szocialista realizmus .1905 és 1932 közti kialakulása óta - a különféle kizárólagosságigények és az állandó útkeresés ellenére is - vitathatatlanul értéket teremt és szíveket hódít az egész világon. A szocialista mozgalom harcos, közösségi és optimista’ humanizmust igényel. A munkás- osztály világnézete alapján a tudatosság-kö'ltői- ség s a pártosság-művésziség egységét, a szubjektum-objektum s a tartalom-forma dialektikáját megteremtő alkotómódszer az emberközpontúság, az aktív visszatükrözés, a különösség, a múlt-jelen-jövő s a lényeg-jelenség konkrét és intenzív totalitása segítségével válik érzelmiesztétikai ítéletalkotássá s tudatformáló erővé. A szocialista realizmus a tiszta szigorúság látomása és a tárgyilagos remény indulója. A kapitalizmus vagy a szocializmust építő társadalom adott szintjének megalkuvás nélküli bírálatát a változtatás külső-belső feltételének és perspektívájának megmutatásával kapcsolja össze. A szocialista realizmus a társadalom humanizmusát célul kitűző kommunista pártok munkáját segíti az ellentmondások feltárásával, s a marxi humanizmus szellemében törekszik az emberi öntevékenység: a szív és az ész, a jellem és a tett egységének s az emberben rejlő értékek és lehetőségek történelmi ki b ontak o z tatása ra. Az antológiából megfigyelhető, hogy nem annyira a hivatalos dokumentumok, mint inkább azok gyakorlati eltorzítása s túlteljesítése tette időnként kérdésessé a szocialista realizmust. Köpeczi Béla - Jiri Wolker (1922), a Szovjet írószövetség I. Kongresszusa (1934) és az MSZMP Kulturális Elméleti Bizottságának állásfoglalása (1965) értelmében — a pártosság, a művészetpolitika és a totalitás helyhez, időhöz, körülményekhez kötöttségét, illetve az egyes országok társadalmi fejlődésének sajátossága, a nemzeti hagyományok, a műfajok, a művészeti ágak és az egyéni stílusok differenciáló hatása miatt kialakuló irányzatok jogosságát és a kísérletezés szabadságát hangsúlyozza a szocialista realizmuson belül, sőt befogadja a szocialista eszmeiségű, de nem realista - vagy a költői valóságkoncentráltságnak ma még nem realistának vélt - módjait is. A szocialista realizmusnak tehát állandó és változó, általános és helyi vonásai vannak, s nem az esztétikai kánonok, hanem a szocialista humanizmus egyre tágasabb horizontú partjai közt áramlik az önmagát megőrizve- túlhaladó objektív valóság művészi igazságának hullámveréseként. A szocialista művészetpolitika nem merülhet ki a polgári dekadencia bírálatában, tevékenységének súlypontja a néptömegek esztétikai nevelése. Mint Gromaire mondta . 1936-ban: ,,Sokkal kevesebb gondot okoznak nekünk a hivatásos reményvesztettek, mint azok sokasága, akik még sohasem reménykedhettek”. A tanulmány és a szövegek arra utalnak, hogy Kelet-Európábán az „elkésett társadalmi fejlődés miatt a munkáskérdés kezdettől fogva keveredett a parasztságéval, s ezért a haladó művészet ideológiailag is ellentmondásosabban alakult” gyűlöletében nem eléggé tudatos, harcában nem következetes, s a passzív, sokat szenvedő, de a proletariátussal összefogást nem kereső parasztság írói megrekedtek a virtuóz tökéletességű sajnálat szintjén. Az antológia sok magyar dokumentumot közöl, ezt pl. a Tanácsköztársaság művészetpolitikája, az egész világon iskolát teremtő Lukács György és Balázs Béla filmesztétikai munkássága vagy Gaál 373 Köpeczi Béla: A szocialista realizmus I—II.
