Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - SZEMLE - Pósfai H. János: Dénes Zsófia: Szivárvány

Dénes Zsófia - a fülszövegben élmé- nyi közvetlenséggel szól erről - még ! fiatalon vágott neki az irodaiam rengetegének. Arra határozta el magát, hogy írásaiból él mag. Nehéz, néha gyötrcknes időszakokat élt át, de mint maga is állítja: isdhasam vetett papírra kieszelt történeteiket. „Nekem az élet kellett, úgy, ahogy átéltem.” Közben amlbendket látott, nagy írókkal, iművé- szdklkel, tudósokkal ismerkedett meg, .akiknek megfestette „külső és belső képmásukat”.

Emlékeiből írta a Szivárvány-t, vállalva a ímemaárírás könyörtelen követelményeit. Ez az a műfaj ugyanis, amely a legteljesebb szigorúságot követeli. A valóiságfesités itt igazán kötelező érvényű, a történietdbet nem lehet megmásítani, az arookat netm szabad meghamisítani. Aki ezt teszi emilékírás közben, előfob-utóbb hitelét veszti. Szigorúan előírt szakmai kötelessége az írónak az elfogul at lanság, a legteljesebb hűség a valósághoz. Az olvasót nem lehet becsapni. „ . . .amit itt elmondok, más valaki azt a valóságot már úgysem idézhetné fel!” — mondja az írónő. Magyarán: nincsenek már tanúk. A valósághűség ennék elleniére mégis a legszigorúbb szabály. Talán éppen azért, mert anlnak a kornak nincs más élő tanúja.

A Szivárványnak ez utóbbi adja meg hihetetlenül nagy' értékét.

Az írónő az említett bárom korszakban kötött ismeretségeit követhetjük nyomon a könyviben. A Vörösön innen- ban Sigmund Freudról, Carusoról, Ni- zsinszkiről rajzói emlbetli vázlatot, s különös figyelmességgel idézi fel Ferencz' Sándor és Freud barátságát. Ez utóbb* alkalmat nyújt az írónőnek abhoz is. hogy írnélydbben elemezze a freudizmus magyarországi tatásait, írótársakat sorakoztat fel, akik ehhez a ,diéliekjiavító'" fiilbzöfiái irányzathoz monidkültak a háborús hisztéria közepette. A Világ című ílap fiatal munkatársának egyedül adatott meg, hogy Ferenczi protezsálására interjút készíthetett a világhírű tudóssal attól, hogy a háború mennyiben járult hozzá a pszichoanalízis elismeréséhez.

Tizenkilenc után - mint emigráns — Becsben ál a könyv írója. A Vörös és egymás után a színek című ciklus Nagy Andornak, Kassák Lajosnak, Hatvány Lajosnak, Gábor Andornak, Balázs Bélának - hogy csak a nagyobbakat említsük - villantja fel arcát cgy-egy jellegzetes epizódban. S vissza-visszatér majd minden írásában az Ady-emléke- zet. A kortársakról szóló rajzokba is be-lbeágyazódik a nagy költő, akinél jobban senki nem hatott Dénes Zsófiára. Rippl-Rúnai József, Krúdy Gyula, Juhász Gyula és a szomorú sorsú Gúláé sy Lajos annyira személyes jóbarátként lép elő az emlékező írás soraibó1, a fellebhantett apró kis emilékfátylak annyira közelről láttatják őket, mintha tegnap 'történitek volna >ezak a tá'ál- kozásdk.

Az Ibolyán túl-iban egy korábban már publikált portréjától függetlenül - újból megemlékezik Tersánszky Józsi Jenőről - itt mondja el találkozásainak történetét Csók Istvánnal, Réth Alfrédda', Szönyi Istvánnal és Széchenyi Zsigmondijai.

A könyv végszavában többdk között ezt írja a szerző: „Olyan az érzésem, mintha játék után legördülne a függöny, de nekem még ki kell mennem a súgólyuk elé, mert a közönség várfa elköszönő szavamat.” Ez a könyv vissza- vitfie őt az ifjúságba, az érett évekbe, majd az ibollyán túliakba, amikor a kartársak lassan-lassan mind elköszönnek. Akkor jelent mag ez a kései gyűjtemény, amikor a „háborúk és a gyilkoló kirobbanások iszonyata”' torz képet vetít emberről és világról. Ö a boldogítót és a megnyugtatót kereste a művészetben és a tudományban. Azt adta, ami belőle, mélyről fakadt.

Ez a könyv 'legnagyobb értéke. Szivárvány a valóság égi másán: kortársi emlékezés, vallomás — és művészet.

279