Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Kósa Csaba: Vár az udvar sarkában (elbeszélés)
akik mindenbe beleütik az orrukat. Mert Hideg Jóska nem ül vonatra, nem kedveld .az ilyesmit. Valamit hallanak a pletykálok és elmásítják! Egyszerűen befogta a lovát a vasvári személy elé, felült a hátára, is fölnyargiált vele Piastre. Húzta végiig a vonatot! A Dél-i pályaudvarról ibovágtatott a városba: szép, fekete csődöt© volt, hosszú sörényű, viharsebes. Ha ákarta, a villamosokat ds átugrotta vele! De még az'alacsonyabb emeletesházakat is. Erősen sötétedik, a tűzfal már csak homályos, kifeszített sátorlap, az estében felerősödnek a bérház zajai, élesebben osikordul a villamosok kerdke; a szobában csak Nagypapa oigarettapara2sa vörösük, az üveg alján is alig kotyog már vallatni, mielőtt elbúcsúznék, itt az ideje iaz utolsó kérdéseiknek:- Most hol tartja a lovát?- Huú! Hová gondolsz? Nem él az már! Fönn vágtat a Hadak útján, régen csillagport rúg taz égen. Hideg Jóska megsiratta, szomortkodott utána, dohát miihez is kezdett volna egy lóval ebben a városban? Igaz, nagyon szívéire -vette az elveszítését, emberkerülő lett; tán csak engem látogatott meg azóta, más senkit.- Mikor járt itt legutóbb?- Két hete . . . De .nem iszik már. Árt neki a bor. Talán felderít ha ivott, aztán letette a poharat. Nem beteg, nem arról van iszó . . . Nincs setními ibaja, csak elővigyázatos. Jól teszi. Nekem is mindig mondja az orvos: Sándor út így, Sándor úr úgy, baj lesz, ha nem hagy föl az itallal . . . Pedig hát egy decit, ha naponta lecsúsztatok, de még azt sem szabad. Ilyen ember, makit Hideg Jóska, ilyen ember tartja magát! Remélem, jó hatással lesz rám. Télimé ideveszem . . . Látod, nem tömi be a házmester a várlkaput, pedig hideg tél ígérkezik, llegényfcedilk az idő. Nem való ez már neki . . Nálam meg el lesz. Esténként smapszlizuak. Tízfiiüéres alapon. Ha nincs .pénze, majd kölcsönzők neki . . . Hát tudod, még alig ismer engem. Még sok mindent el kell mondanom magamról, hogy megismerjen. Ddhát lesz idő, hosszú a tél. * * Nem, ez a ház sohasem változik. Bármikor jövök, ugyanaz. Néma, hideg, rossz szagú. Ettől a csukamájolaj illatú levegőtől felkavarodik a gyomrom, míg megyék végig a gangon, visszatartom a lélegzetem. Milyen furcsa: még soha senkivel sem találkoztam itt, ebben a házban. Zárt ajtók mögött élnék; legfeljebb néha, césnyire elhúzzák a függönyt, s kikémlelnek, vajon ki tévedt erre. A lépcsőháztól - hányszor számoltam már! - éppen tizennégy lépés Nagypapa ajtaja ... A vasrács rozsdásodik, végighúzam rajta a kezem: a rozsdapor az ujjaimra tapad. Csengetek. Eleinte nem -mozdul senki, aztán meghallom az ismerős ososzogást.- Jó estét, Nagypapa.- Szervusz. A lakás sem változik. Minden ugyanott, mint három hete. Az asztalt finom por fedi, a pokróc gyűrődés nélkül simul az ágyra, 5 az éjjeliszekrényen egymás ihegyán- hátán hevernek a gyógyszeres fiolák. Közéjük állítom a boros-üveget, gyógyszer a gyógyszerek közé. A fonott karosszók nyikorog, amint Nagypapa 'lassan beleereszkedik. Botját a szék mellé támasztja, s a fény felé fordul. Arca fáradt, borostás. Haja összekuszált, hiányzik a megszokott, gondos választék. Hát, ez szinte hihetetlen . . . Nagypapa sohasem követett el ilyen hanyagságot, kevés dologra adott úgy az életében, mint a hajválasztékára. Mióta megbetegedett, háromnaponlkénit jár hozzá egy öreg, utoabeli 'borbély, ímegberetvállja, vizes kefével lesimítja a haját, gondosan ügyelve arra, hogy a választék nyílegyenes maradjon.- Ülj le - mondja Nagypapa. 6
