Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - VITA - Molnár József: Hamupipőkénk: a nevelésügy
mert beszélni arról, hogy hiányosságók tapasztalhatók az iskolákért megelőző családi nevelésben. A polgári világban a szülőktől tekintélyes áldozatokat követelt gyerekük középes felsőfokú oktatása. Ennek ellenére előfordult, hogy szegény ember gyereke is eljutott a diplomaszerzésig. Ha a régi világban 'ilyesmi kuriózumként előfordulhatott, akkor most hogyne nyílna meg 'minden egyetemünk kapuja tehetséges munkás- és parasztfiatal előtt? Az eretményesen tanuló ifjú ösztöndíjat és más kedvezményeket kap. Kívülállók teljes jóhiszeműséggel hirdették, hogy kulturális forradalmunk hosszú távra megoldottnak tekinthető. A burzsoázia korában uralkodott egy arisztokratikus szemlélet: az uralkodó osztályok kiválasztódás útján alakultak ki; gyerekeik folyamatosan öröklik a szülők átlagon felüli adottságait. A „kék vér” legendáját elfogadhatónak 'találta még a létminimum felett tengődő kispolgárság is. Jellemző tünet volt, hogy ez a legenda a felszabadulás után magától foszlott szét. Jelentős szerepe volt ebben a dialektikus materialista világnézettel betóduló friss levegőnek, a tudósoknak, a gyermeklélektannak. Idézek egyet a sok idevágó tudományos megállapításból. „A valóságban természetesen ezek (a képességek 'kifejlesztési lehetőségei) a munkásosztály és az uralkodóosztály gyermekei között néha tényleg előforduló teljesít- iménybelí különbségek a tőkés társadalomban arra az állandó háttérbeszorításra vezethetők vissza, amelyben a munkásosztály gyermekei lelki-szellemi fejlődésük során részesülnek. A szocialista társadalom gyakorlata ezeket a tudománytalan, reakciós .elméleteket’ már régen leleplezte.” (Clauss-Hiebsch: Gyermekpszichológia - Akadémiai könyvkiadó, 1964. 72. 0.) A művelődésügy területén elért sikereink miatt lemondtunk annak átfogó (fiziológiai, pszichológiai, pedagógiai) vizsgálatáról, hogy munkás- és parasztcsaládok gyermekei lelki-szellemi fejlődésük során milyen körülmények között válnak iskolaéretté. Zseniális adottságok is csak kivételes esetekben tudnak a család, a közvetlen környezet biztató melegsége nélkül gyümölcshozóvá érlelődni. Értelmiségi család - a múlt hagyományaként - ma is ügyel arra, hogy a gyermekbe beidegződjék a magatartásnak valamiféle egyed és közösség számára egyaránt hasznos rendje. Ez a beidegződés nem formai természetű; tartalmi szerepe lemérhető az iskolában a tanuló fegyelmezhetőségón. Az utóbbi években megszaporodtak a viták az egyetemi felvételi rendszerünk és általában a vizsgáztatási rendszerek fölött. Volt, aki vádolt: az iskola, az egyetem nem nyújt megfelelő támogatást az egyszerű dolgozók gyermekeinek. Volt, áki védett: a pedagógusnak nem jut ideje arra, hogy nevelésben pótolja azt, amit a munkás-szülő öt évig elmulasztott. Jól illusztrálták ezt a szakkörökről készített felmérések. Tudvalévő, hogy a szakkörök látogatása a tanuló részére nem kötelező. Az értelmiségi családokból származó tanulók nagyobb százalékarányban vettek részt a szakköri továbbképzésben, mint az egyszerű dolgozók gyerekei. Akadt hozzászóló, aki ebből a statisztikai adatból azt olvasta ki, hogy az áldozatok árán fenntartott iskolai szakkörök csak mélyítik a szakadékot az értelmiségi és egyéb származású tanulók között. Társadalmi ügyként érdekek az egyre 'szélesedő vita. Tanulságképp mindig azt szűrtem le, hogy nem jutunk előbbre, ha az iskolákban, a tanárokban keressük a hibák forrásait. Semmi baj nincs oktatásügyünk színvonalával. A vitázók fel sem vetették: a pro- detárszíilő gyermekeit ugyanazokkal a módszerekkel neveli iskolaköteles korig, mint amilyennel a régi világban őt nevelték iskolaéretté. Ne illesse vád ebben a proletárszülőt; olyan ártatlan, mint a csillagoik. Senki sem tanította gyermeknevelésre. Az 63