Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Tornyai Farkas: A pályva (elbeszélés)
TORNYAI FARKAS A pányva Ionén a magasból, Asszonyom, a havasi gyopár szomszédságából mindent jól meg lehet figyelni. Néha már arra gondolok, tisztábban látom őket, mint ahogyan ők engem. Megtudtam például, hogy Schneemaler úrnak aranyere van. Szép, kifejlett aranyér, ahogyan ezt az orvos, aki újábban ,.muflon vadásszá’’ lépett elő, minden vizsgálat után megállapítja: „Szép, kifejlett aranyér ez, Siegmumd.” S miután még valameddig matat, hozzáteszi: „Örüljünk, hogy nem rosszabb. Egyébként, mióta Pannóniából visszatértünk, mintha javult volna.” Amikor az orvos Pannóniát említi, mindketten fölnéznék rám. Büszke és gyöngéd tekintetted ő, Schneemaler úr pedig, miközben húzza a nadrágját, oldalazva sandít felém. És én mindezt tisztán megfigyelhetem. Bevallom, annyira új nékem ez a megfigyelő szerep, hogy néha valósággal szédít. Egy fehér lobbanással kezdődött, s azóta megszakítás nélkül tart. Nem titok előttem például az sém, hogy Frau Schneemalernék nincs aranyere. Látom, hogy nincs, mert kózelamben van a heverő, s tudóim, hiszen a doktor minden alkalommal megállapítja. Frau Sűhneamaler ilyenkor sóhajt: „De, kedvesem, csak ennyi?” A doktor lehúzza kesztyűit: „Ennyi. Pedig hogy reménykedtünk Pannóniában!” „Szép ez a szarv” — mondja Frau Schneemaler, s miiközben teljesen felöltözik, mert korábban teljesen levetkőzött, fintorog. „Nem szacv, Asszonyom, csiga. Mufloncsiga.” „De szarv” — ellenkezik az asszony. Könnyedén megcsókolja az orvost. Valahányszor az orvos nyakához ér szájával, onreimpáit mozgatva szimatol. „Tehát szerdán?” „Szerdán” — int fejével is az orvos, mire az asszony elmegy. Ahogyan ezt innen a falról megítélhetem, valamennyien derék emberek. Frau Schoeetmalert azért találom íjászívűnek, mert rábírta férjét, hogy vigyék magukkal szarvasbőgésre a háziorvosaikat. „Olyan fáradt szegény, és még sosem volt része ilyesmiben”. Schneemaler úr azért jó, mert sóik és finom pezsgőt gyárt az embereknek. Az orvos hetenként kifehéríti homlokcsontomat, beolajozza szarvaimat. Ö azonban egyéb okiból is derék ember. Gsák hallanád, Asszonyom, amikor szerdai fogadónapjain bevezeti hozzám vendégeit: „Pannónia vad bércei között, ahol még ima is sók vad muflon él...” — baljában pezsgőspohár, jdbbj álban cigaretta, de amikor emlékezni kezd, cigarettáját is bal keze két ujja közé csíp tetve, jobbjával rám mutat — ,,... jelenti egyik este a vadászunk: uram, hatalmas cslgájú, nyerges rouflonikosra bukkantam . . .” Az orvos hangja ilyenkor elvékonyodik a meghatottságtól, Frau Schneemaler szempillája remegni kezd, Schneemaler úr előbb csak a torkát köszörüli, majd rátör a köhögés. Kezdetiben csák néhány, ojtóbb már egyre több vendég is köhög, amikor az orvos hangja a meghatottságtól vékonyodni kezd. Gyöngesóg, mégis bevallom, Asszonyom, az ilyen estéket nem könnyen viselem el. Arra a másik estére emlékeztetnék, amiikor pányvámat a vadász kezébe adtad. A zöldruhás szokatlan kéréssel érkezett. Előbb szábódtál, de amikor tomporodra tette a kezét, felálltán nyújtózva. Tudtam, mi következik, s őrülteim örömödnek. Vártam, hogy amikor elköszön a zöldruhás, szénát teszel majd elém és szégyenkezve megkérdezed: 500
