Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - SZEMLE - Péterfi Gyula: Utak és távlatok
sók azt állítják, hogy a mai modern költészet érthetetlen, is óraiam. A költőik szerint az olvasóik agya ellustult, azért nem értik verseiket.- Szükség van-e arra, hogy a ?ni hazai ma- gyar költészetünk összeköttetésben legyen az egyetemes költészettel? Ozsvald: Természetesen. Ez azonban csak úgy valósítható meg, ha mindkét fél részéről komolyam veszik. Nem ünnepi kritikákra, egy- egy vers alkalmi közlésére van szükség. Ami tényleg megüti a mércét, azzal foglalkozzanak érdemben és kellő komolysággal. Dénes: Véleményem szerint a osehszLová- kial magyar költészet elválaszthatatlan az egyetemes magyar költészettől. A költészetnek nincsenek országhatárai. A kisebbségi líra az egyetemes magyar költészet része, és az marad akkor is, ha külön ösvényeken halad. Egyetemes magyar költészet csak egy van, ezt a nevében hordozza, és mi is ennek a törzsnek hajtásai vagyunk.- Melyek a csehszlovákiai magyar költészet főbb jellemzői? Ozsvald: Erre csak kritikusaink tudnának pontos feleletet adni!- Mivel azonban megállapítottuk, hogy kritikusaink nincsenek, talán Dénes Gyuri tudna erre válaszolni. Dénes: Ex abrupto?! Elsősorban a hazai magyar ízek, tájak, amelyek nem lehetnek például magyarországi vagy romániai magyar költészet jellemzői. A nemzetiségi kérdés állandóan felhullámzó problémái és a környező népek költészetének determináns jegyei, . . . szóval. . . talán ezek jellemzik leginkább hazai magyar költészetünket.- Mi készül jelenleg abban a bizonyos költői műhelyben? Ozsvald: Verseket írok, fordítok és saját örömömre Szlovákia magyar vonatkozású irodalmi emlékeit gyűjtögetem egy valamikor talán megjelenő képeskönyv számaira. Dénes: Űj kötetemet készítem elő. Címe: Márvány és virág. Szeretnék gyermekverseimből is összeállítani egy kötetet. Sajnos kevés az időm, a szerkesztőségi munka gondja-ba- ja sok energiát megemészt. Azt hiszem mindnyájunk -legnagyobb nehézsége az időhiány.- Még egy kérdés: hogyan fogalmaznátok meg - kivételesen prózában - az ars poeticátokat? Ozsvald: Számomra a versírás — önvallomás. A világ dolgait akarom felszínre hozni és vállalni ezt a világot, amelyben élünk. Dénes: Önmagamat adni, de a teljesség igényével. Ez nem csak tehetség dolga, hanem őszinteséget követel.- o Nem szeretném, ha olvasóim csak a megvallatott két költőnk nevét ismerné, mert nem vagyunk ugyan gazdagok, de nem vállaljuk a „szegény rokon” szerepét sem. Ha hazai költőink műveiből ma állítanék össze egy gyűjteményes kiadást, a legjobbak között kapna helyet a szerintem rendkívül sokat ígérő Tóth Elemér, Tőzsér Árpád, Veres János és Csontos Vilmos, Török Elemér, Farkas Jenő és Gyurcsó István is. Problémáink egyik eredője, hogy Pozsony mágnesként húzta magához alkotóinkat és Szlovákia fővárosa ma már nemcsak a szlovák kultúra fókusza, hanem a csehszlovákiai magyar szellemi élet reprezentációja is itt éi és itt dolgozik. Ritka kivétel Farkas Jenő, a nagymegyeri papköltő, Török Elemér, aki keleten tanít, Veres János Rimaszombaton és Csontos Vilmos Léva mellett. Minden éremnek két oldala van. Akik a központtól távol élnek, állandó kapcsolatban állnak a tömegekkel, ismerik egy vidék szellemi, gazdasági, társadalmi problémáit, jobban őrzik a folklórt, nyelvük színesedik, gazdagodik, de ugyanakkor nem ismerik a központ országos méretű probémáit, nem vehetnek részt a kérdéseket tisztázni hivatott vitákban. Akik viszont a központban élnek, többnyire szerkesztőségekben dolgoznak és a lap határozza meg életük ütemét. Tehát falura — még a szülőföldre is - csak ritkán jutnak el és az ott töltött rövid idő alatt csak a lokális problémák felületét látják. Emellett természetesen elkerülhetetlen a városi élet egyik negatív vonása: a nyelvi korrózió. A másak probléma, amit a beszélgetésben is érintettünk, az irodalomkritika hiánya. Nemcsak hivatalos, hanem szerkesztői szinten is. A mérce alacsony, és indokolatlan toleranciából, személyi szimpátiáktól indíttatva, „mégis csak a mienk, ne üssük agyon” jelszóból eredő igénytelenséggel még ezt a nagyon alacsony mércét is lefaragjuk, mert nem akarunk „rosszaik” lenni, nem akarjuk hogy a fiatal nemzedék irigységgel, maradisággal vádolhasson bennünket, öregeiket. Igaz, európai súlyú humanistánk és esztétánk, Fábry Zoltán, a maga választotta stószi remeteségben, néha felemeli intő szavát, Tur- czel Lajos nagy szeretettel és tudományos alapossággal irtja a vadhajtásokat, de mindez 479
