Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Bodri Ferenc: Gulácsy-portré. I. rész
a nőalak virág faié nyújtott kezének gesztusában vagy az utóbbi nemes áhítatában (a festő .gyertyát éget a kép előtt a várad! kiállításon). Filozófia és látvány szimbiózisa, amelybe egyaránt baleszőhető a művész magányos remeszánszétménye éppúgy, mint a Kosztolányi által leírt találkozás (a „natúra” megismerésére) a firenzei egyetem hullaházának vízből mentett lány tetemé vei, amellyel egy teljes éjszakára összezárja a feledékeny hullamosó. A dallamosan és áfcszellemülittan költői címek (Dal a szabadban, Álom egy violette virágról, Susogás, Ezüst reggel, Gregoriánus ének, Elhangzott dal régi fényről, szerelemről, A varázsló kertje stfo.), a képek belterjes fcépzeletvilága csak mélyíti a ,,festőéködtő’ ’ legendáját, a firenzeihez hasonló legendák viszont aliglha használnak a különcnek ítélt művész népszerűségében. Végül vállalja a külvilág által rá mért szerepet: „Fellázadt játékszerek című víziója döbbenetesen vad, tébolyító zűrzavarával szinte megrendíti a nézőt” (Kárpáti Aurél). A Spiritualista c. kép (1905) borzoingásos világa mellé új élmény társul, a kopár vidéken, távoli romok előtt álló, magányos Verláine-é. „Még Rámában csinált egy Verlaine-vázilatot, melyen praenaffaell,izmusnak nincs nyoma. Sivár, ólomtánusú tengerpartom kószál hajadonfőit, nagy fehér szalkállal a dekadens Szókratész, örömeden hajlott háttal. Az elhagyott parton valami csupasz, falkósárgás kliikötőhivatálfiéle rémlik, mint a Kiiátástaianság emléke” (Lehel Ferenc). A kíép pillanatnyi Párizs-noszbal- g:át jelez: Gulácsy 1906-ibam megfordul Párizsiban (Czigány Dezső a házigazdája), de a kirándulás pár városképen kívül (Párizsi utca stb.) mindem jelesebb hatás nélkül múlt el. Verlaine arcával jelentkezik más képein a halál is. Gulácsy nem jut el Nagybányára, pedig a későbbi várad! társak lehetnek példáink, hogy van mit Nagyibányán és van kitől Párizsiban tanulni. Itt Fetenczy, ott Cézanne világa eleven, folyik a „Vadak” háborúja és készül már a kubizmius Braque és Picasso Bateau Lavoir-jában. A Louvre is kitárult a festő előtt, de csák az ismereteit bővíti, nem az óknényanyagát. Ihletvilága és stílusa dkkor imár jobbára önmagát teremti újjá, osztódva végül a teljes felbomlásig. Már készül Nákomxipán, Gulácsy külömbékóje a világgal, a megtalált joíbb világ, egyelőre a mlég csak játékosan megidézett .skizofrénia híradásaiként. A képek még egy vallószerű nosztalgiát tükröznek: ,,. . . Mint a romantika egykori hősei, ő is a múltba vágyott vissza, egy régi park hervadó rózsafái közé, egy régi kuriálllis szóiba almáriuma mellé, amelyből a múltnak fanyar-édes illata árad. Ilyen volt lelkiének hangoltságia, gyöngéd és szeretette méltó, finom és érzékeny, halkan bánatos és halkan derűs. Ehhez simultak alkotásai. .., csupa olyan tárgy, amilyenekről andalógvia írhatta volna niaplójegyzetait egy Kazinczy- korabeli kisasszony” (Lyfca Károly). És ezt a fokozott nosztalgiát elevenítik Székely Aladár fánykiépsorozatai is, amelyeken a festő reneszánsz harisnyában, buggyos sonkanadrágban és zsinórois-'flitteres mellényben látható, behunyt szemmel és áhítattal ül, nosztalgikus pózban, elképzelt egykori hangszerek mellett. A remek fényképek sejtelmes elmoisódottsága, mélybama tónusai,híven sugallják az áhítatot. A Párizsiból hazatérő két (festőnek - Márffy a másik - 1907. március 27-én közös kiállítása nyílik az Uránia iműkeresfcedésbian, melyről a Hét és az Űj Idők is megemlékezik. Az utóbbiban Lyka Gulácsy „szent bágyadteágát” állítja szembe Márffy „pozitív színességével”. Márffy itt mutatja be remek Gulácsy-pontráját, amelyen barátját dlinderesen, feltűnt felöltőgallérral, fehér ingben és nyakkendősen ábrázolja, álmodozó szemű, duzzadt ajkú és sokat élt száza,dvégi arszlánnak. Olyannak, amilyennek Gulácsy önmagát sohasem: jelmez és póz nélkül, ilyennék láthatta a festőt iá ro- konszenwdl figyelő külvilág. A szabálytalan arcban egy hasonló élet jövendő félelmei vibrálnak, a műben a barátók féltése is. Márffy tusrajzot is készít Gulácsyról, ezt Szegedi Pál közölte a Tér és Forma lapjain (1947). A lappangó rajz mégis karaktere* 444
