Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - Dombay Zsuzsanna: Hanti Mátyás érdekes élete (elbeszélés)

Mindemben dúskáló, gazdag falva lkod ók -mám voltak láthatóik, viszont éhezők som. Le­het, hogy senkiinek sem volt több kabátja egynél, de egy mindenkinek volt, és minden­féle nélkülözést orvosoltak, még mielőtt beállt a tói. Az országépítés tervei arra (kész­tettük, hogy szakmát tanuljak. Az ácsmesterséget választottam. Anyáiméklat egy me­cseki szőlőkertben helyezték tel. Ott lakás és milnd-en (felszerelés bőven rendelkezésükre állt, csak dolgozni kellett, azt pedig tudtunk, és nagyon akartunk. Az első szüret után már bizakodva nézhettünk jövőnk elébe. Intézetünk kapuján csak kiét ibetű volt, hogy: M. T., vagyis munkaerő-tartalék. Sokat mondó szavak. Kitűnő oktatás, nevelés, egészséges és jó ellátás biztosította, hogy ha majd ezt a tartalékot (bevetik a munka frontján, akkor majd érvényesül a nagy történelmi jóslat, hogy: „Magyarország nem volt, hanem lesz!” Három évet töl­töttem el ott. A sokoldalú képzéshez az is hozzátartozott, hogy szakkörökben toaifcá- cso Iga thatott ki-ki kedve szerint. Én, egykori Üovasilegány létemre, (bőrrel, szíjjal sze­rettem foglalatoskodni. Javítottam .futballt és (táskákat, csinos öveket is készítettem csak úgy kedvtelésiből, szíves ajándékképpen. Lószerszámhoz is értettem, de ugyan hát miivégre? Szíjgyártó és nyerges, kinidk kell manapság ia gépek világában? Mint ács Szakmunkás azonban szépen keresltem. Már volt több mindenféle holmink, amiről a régi magunk kis világában álmodni sem mertünk. Kis családunk kezdett egyenesbe jönni. Csak éppen, hogy én mindig olyan magános, olyan szomorú, olyan reménytele­nül elfáradott voltam. Csoda-e? Annyi gyöterdlem és rémség ülepedett le bennem már (kisfiú korom óta, hogy már azt hittem, ez az ón végleges, javíthatatlan, (bánatos alaptermészetem. De a környezőt, amelyben tanultam, (dolgoztam, nem hagyott el. Valami olyan szociális légikör uralkodott nálunk, amelyet valahogy így fogalmazhat­nék meg, hogy nem lehet boldog az az ember, aki melllett szerencsétlenek és boldog­talanok senyvednek. Emiatt azután nagyon rámfigyekdk, és szép (kíméletesen (bevontak a KISZ-be. Az indulásom nem lehetett rossz, mert egyszercsak pironkodva >és felhevül- ten értesültem róla, hogy megbecsülésképpen KJSZ-vezatőképző iskolára küldtek. Tagja lettem a hazai közéletnek, már nem voltam hontalan. Ott nyílt ki a szemem, hogy itt másoknak sem volt aranyifjúságuik, hogy itt kéz a kézben, az egész országért kell csa­tasorban állnunk. Ezek után lettem a néphadsereg katonája, (szakmám szerint utász-hidász-műszaki. Az élet 'itt nékem való volt, jól ékem, mégis kedvetlenül végeztem dolgaimat. A mi családunkat annyira meggyötörte a háború, hogy mindent, ami katonaság, ellenszen­vesen fogadtam, mígnem a nagy dunai árvíz bele nem szólt sorsam alakulásába és jobb (belátásomba. Ezt a rettenetes veszedelmet valóban csak jól szervezett fegyelemmel és katonai erővel lehetett megfékezni. Voltam én ott éjjel-nappal ács meg kubikos, időnként lovaSkocsú-hajtó, lószerszám-javító, lebontó, építő; na meg 'életmentő. Ápol­tam beteget, szórakoztattam a búskomorságba szédültekét. Csináltam bútort, gyereknek játékot, halottnak fejfát, és mindez olyan kimoodlhatatilíamúl jólesett nékem, mert itt jöttem rá igazán, hogy ez az ón hazám, ez az ón népem. Ennek így kell lennie. Azon­ban a segítségre jött szovjet katonák hozzáállása, kitartó mentése, igaz barátsága még az enyémen is túlnőtt. Őket ugyan mi (készítette erre? Érthetetlen. Vagy talán erre is van magyarázat? Hozzáláttam oroszul tanulni, és kértem felvételemet a pártba. Az, aki pártfogolt, maga is az árvíz ellen küzdött. Egyébként mérnök volt egy szövetke­zeti gazdaságban. Hívott hozzájuk, mondván, hogy éppen ilyen emberre lenne szük­ségük, amilyen én vagyok. Sportlovialkat neveltek jó hozzáértéssel, de most lószerető ember kellene, aki egyben ács is, ért új típusú csikónevelő, futó- és ugrópályák alkotá­sához. Ezzel aztán visszatértem - most már mindenképpen javított formában - gyer­mekkori lovaiséletemhez, és ez nagyon tetszett nékem. Egyszer Pécsett jártamban benéztem az éppen ott vendégszereplő szovjet cir­394

Next

/
Oldalképek
Tartalom