Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Paku Imre: Mesterházi Lajos: Vakáció
Nelly Sachs és a többiek, akiket Vas István fedezett fed fordításaival a magyar olvasók számára, s akiknek költészetét ő világította meg remek esszéiben. Hogyan lehetne hát összegezni e rendkívül gazdag érdeklődésű és módszerű /kritikus-egyéniségnek vezérlő eszményeit? Legfontosabb talán a valóság tisztelete, azé a valóságé, amelyik a versekben sokszor bonyolultan, elvonatkoztatva jelentkezik, de a jó versekben mégis mindig benne van, értelemmel telítve azokat. (Milyen csábító vállalkozás például azt a képet, melyet Vas István rajzol Somlyó Zoltánról, a „sötét, forró vérű strófás” költőről, összehasonlítani Devecsériével - a Lágymányosi éjszakákban - s megfigyelni, hogyan nyer racionális magyarázatot ugyanaz a jelenség nála, ami Devecserinél szinte tündér! távlatokban lebeg felettünk!) E valóság-igénnyel szoros összhangban érvényesül az etikum igénye is: Illés Endrét említi ennek példájául, aki képes egy tudatosan vállalt erkölcsi eszmény megvalósítása érdekében „könyörtelen” hitelességgel ábrázolni hőseit és életüket. Ezek alapján lehet megvalósítani Vas szemlélete szerint az „anyag” - és itt nem az összegyűjtött anyagra gondol, hanem az egész létre - költészetét, mint azt megtette például Peter Weiss a Vizsgálatban. Újszerű szintézis volna ez? Nem, hiszen Vas minden tanulmányában a hagyományok iránt való kérlelhetetlen és megalkuvás nélküli hűséget nyomatékosítja akkor is, amikor például Apollinaire sosem szakadt el a francia költészet hagyományaitól; de más példia is adódik: annak idején, A líra regényében elmondta már azt is Vas István, hogyan lett számára Kassák költészete motorikus élmény, egyhangú verselési gyakorlat, mert abból is - úgy érezte - hiányoztak a magyar költészet múltjának ihletése, Berzsenyi zengő formái és Vörösmarty lázas képei. A hagyományok védelme vezette tollát, amikor az Új írásban megjelentette annak idején a Horatius olvasásakort, ezt a ragyogó vitairatot, mely a hitviták legszebb korát idézi, s amellyel alaposan megfodrozta a klasszika- filológia állóvizeit, olyannyira, hogy végül a vitázók már „pajzzsal és dárdával” védelmezték elveiket. Hadd mondjam el személyes emlékemet és meggyőződésemet: jómagam is klasszika-filológus voltam valamikor, s ha jobban is szerettük a „formaihű” fordításokat, mint gyér latintudásunk támaszait, igaz művészi gyönyörűséget mégis inkább azokból a magyarításokból merítettünk, melyeknek elveit oly bámulatos szellemmel védelmezi Vas István. Nagy kár, hogy a vita vita maradt, s ebben a párviadalban - legalábbis sok újabb fordításkötet tanúsága szerint - a költőiség és a magyar műfordítástörténet hagyománya húzta a rövidebbet. Vas István kötetében jó néhány nagyszerű esszét is olvashatunk. Ezekben - például az Apollinaire-ről szólóban - bebizonyítja, hogy a magyar esszé legjobb hagyományainak is méltó folytatója, de itt is hozzáadja ehhez a személyes jelenlétből adódó szubjektív hitel többletét, amely mindegyik írásának sajátos ízt, egész kötetének pedig jellegzetes egyéni karaktert ad. Talán ez is okozza, hogy a Megközelítések nem csak megközelítette, hanem el is érte a kitűzött célt, az igazság bemutatását. RÓNAY LÁSZLÓ Mesterházi Lajos: Vakáció Minden szellemi műnek van egy, az általános esztétikai követelmények fölé emelkedő jellemvonása, különleges értékmérője: hogyan viszonylik az idő fogalmához? Az idézett mű - jelen esetben Mesterházi Lajos regénye - az idő kategóriái között hogyan helyezkedik el, újszerűén mondva, a múltat, jelent, jövőt milyen módon tudja folyamat-mivoltában megközelíteni, ábrázolni, avagy tükröztetni szoros összefüggésüket? Az önállósított időszak tehát éppen olyan hőse a regénynek, mint a benne szereplő személyek. A mai időfogalom egyébként többrétű, teljesebb, mint ahogy a fejlődés, a bővülés fokozatát mutatja a Taine és Proust közt vonható különbség. Az előbbi egységesítő, külső keretnek, az utóbbi viszont osztható, belső követelménynek fogta fel az idő megnyilvánulását az irodalom számára. A mostani, alaposan körülhatárolt idő éppen úgy hőse lehet a regénynek, mint az állandó változásban megjelenített emberek, bizonyos cselekvések hősei, akik történetesen a létezés alapformáiban - tehát a térben és időben - viszonylanak egymáshoz. E rejtett viszonyulás elsősorban cselekménye magának a re383
