Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Falussy Béla: Áprily Lajos: A kor falára
Szárnyával verdeső rigó kristály-eren nem tudna tisztálkodni szebben, mint én az égi, tisztitó, finom hallású permetegben. Eltűnne gond, joszolna bú, zsibbadna kín, lelkemről minden heg leválna - s mint sérületlen kisfiú indulhatnék a jó halálba. Megtisztulás (275. 1.) E három, tökéletesen egymáshoz szerkesztett versszak az Áprily verseik egy részének hármas iléposőzetű kompozícióját is példázza. Az első koimpozícióegység itt is valamely objektíve létező külső hatás, amely erősen a költőre irányul, s intenzív kapcsolatot teremt vele. („Közelről les már rám a vég.”) A második -egységben a természet világából keres a sajátjához hasonló válaszadást. Az első egység fogalmainak szemléleti egymásmellettiségét, a részt vevő fogalmak -különállását fitt egy közvetlenebb hasonlósági viszony váltja fel. („Szárnyával verdeső rigó - mint én”). A harmadik lépcsőn a végbement egymásraihatás eredményeként maga a természetbe olvadó ember jelenik -meg -a -metafora szintézisében, -mint minden szembenállás megoldása. - E versiben -azo-nlban látszólag nem jut el az óhajtott száinitézá-si-g: csaknem minden gondolategység feltételes: „-szeretnék ímegfürödni”, ,,-nem tudna tisztálkodni szebben”, „eltűnne, . . . fo-szlana, . . . zsibbadna, . . . indulhatnék. . . Feltételüket az egyetlen konkrét, külső hatással indító kijelentő mondát tartalma határozza meg: „Közelről les már rám a vég”. Ha a fenti ver-s csupán -a megtisztulás vágyát fejezi ki, az utolsó két kötet, az Ábel füstje és a Jelentés a völgyiből feltétlenül -az óhajtott -és megalkotott -szintézis sokszínű bizonyítéka. A völgy idegen-sége feloldódik: Sz-enttgyörgypuszta újból otthont, védelmet jelent. Itt éli át a -második világháborút, -melynek megrendítő költői dokumentumai a „döbbent -szemű”, klasszikus tömörségű és erejű -négysorosok. Ekkori versei az emberiség -sorsáért aggódó humanista vívódását, nyugtalanságát is magukba foglalják. A halál-közelség tudata és a lét -bizonyságát -elvesztő ember üldö- züttsége egyszerre kap hangot verseiben: E.ngem nem bújtatsz, vatta-szürke köd, hiába visznek rejtekedbe séták: lesnek - ködsapkád hasztalan szövöd - röntgenszemű, irtóztató rakéták. (Lesnek reám, 329. 1.) Megrázó erővel faggatja lassan lezáruló világa -elől a köd -mögé -rejtőző titokzatos jövőt: Mit rejt a köd? . . .Kórusba búg feléd a szó. (Nem egy ember vallatja: millió!) A diadallal áttörő napot, melyet homállyal elzsibbaszthatott? Egy tavaszodó, szebb világ hitét? Az ,,ember üdv öt”, Vörösmartyét? Vagy kataklizmát, véres karnevált? Az ember poklát? Háborút? Halált? (33 5- D 373
