Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Pósfai H. János: Kiáltás háromszor (elbeszélés)
Az anyja eltűnt, a fiú visszalépett a tornácra. Üjfant letört egy jégcsapot, a kezében tartotta. Arra gondolt, beviszi, bedugja az öregapja ágyába, hadd csiklandjon tőle. Mire kigondolta, el is szégyellne miagát éribe. Hiszen beteg. Lehet, hogy nem is látja többet. Jó, hogy legalább a mai napig tartotta magát. Ha meghal, nehezebben mehetne el este a mulatságba. S ha elmenne is, nem táncolhatna, nem énelkelhetne.- Hát megjöttél? - kérdezte tőle az öreg, amikor megállt az ágya mellett.- Meg, nagyapó. Hogy van?- Nem jól. Kutya az élet, fiam. Csak fekszem, csiák forgolódok az ágyon, útban vagyok mindenkinek. .. Győrié, mesélj, milyen a világ odalkinn.- Vagy inkább odalenn. . . Az öreg megdermedt, majd egy pillanat múlva eszébe jutott, mire gondolhat az unokája.- Ugye a bányát mondod?- Hát mit?- Jól van.- Nincs benne semmi pláne. Reggel beülünk a kasba, vijjog, nyűszít, csapkod a drótkötél, majd zuhanunk sebesen. Ott lenn. . . Mit mondjak? Fekete minden, mint a sötét éjszaka.- Vannak patkányok?- Akad egy-kettő. De azok nem bántják az embert. Evéskor odajönnék, meg lehet őket simogatni.- Bolondokat beszélsz - mondta az öreg.- lalán nem hiszi? - kérdezte a fiú. - Szelídek azok, mint a macskák. A bányász nem fél a patkánytól, mert többet ér az, mint a legjöbb műszer. Megérzi előre a veszedelmet.- Olyankor sírnak?- Micsoda? Mag menekülnek, mint miikor süllyed a hajó.- Érdekes - mondta az öregember elgondolkodva.- Semmi nem érdékes - felelte a fiú. Az öreg hallgatott.- Inna egyet? - kérdezte a fiú.- Ha volna. . . A fiú kilépett, italt hozott az öregnek. Nagyapó megitta, fcrákogott tőle. Pálin- kaszag vegyült a szobába.- Megigazítom a feje alját - mondta a fiú. A vánlkoi&hoz nyúlt, ujjaival beletúrt a puha tollba. A párna alatt kezébe alkadt egy bőrzaoskó. Pénz! - villant át az agyán. Minek neki a pénz? Úgy sem kel fel többé.. . Az öreg mosolygott. Megfogta a fiú kezét, arcán remegték a ráncok. Beszélgettek, míg tájuk sötétediett. Aztán a fiú kiment a szobáiból, az öreghez csak a hangok hallatszották be. Majd csend lett. A kocsmában nem jutott eszébe az öregapja. Semmire sem gondolt, tégi, gyermekkori cimborákkal ült az asztalnál. Vermutot ittak, meg sört. Az egyik tüzelt, a másik hűsített. A fiú is táncolt. Érdes kezével magához húzta a lányt. Szünetben átvitték a lányokat a másik szobába. Énekelték. A cigányok odaso-rakoztak az asztalukhoz. A fiú vermutot hozatott nekik is. Többen nézitek őket, ide a fiút egyáltalán nem zavarta. Százforintost húzott a vonóba, ölélkezve énekelték a dalt: „Nem kincs után sóvargom én, bányászlkislányt szeretek ón. . .” Hajnalban zúzmara ülte meg a fáikat, csípős hideg bújt orrcimpájába, de nem bánta. Kábult fejének jólesett a hideg. Ahogy lépegetett, térdei megbicsaklottak, dünnyögött, dudorászott magában. Egy pillanatában úgy tűnt, mintha nem is itthon 296
