Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Mándy Iván: Egyérintő
földi artista ágya szélén, autóstoppal tovaröpül egy csinos, zöld lastexnadrágos lány (az úton rekedt riporter helyett), alagúton akar nyugatra szökni egy tizenéves (bejárat a temetőkápolna vasajtaján), stb. Minden történet egyformán valódi, ha nem is mindegyik egyformán igazBelső hitele van az olyan vallomásoknak, mint például annak a „kívülről mackós, belülről lobogó kamasz”-énak, aki így beszél a nemzedékproblémáról: „Azt mondják, nem tiszteljük eléggé a felnőtteket. Ez bizony így van. Visszafordíthatnám a kérdést: ők tisztelnek-e bennünket? Csakhogy ezzel a vádasko- dók alá adnám a -lovat. Az igazság az, hogy másért tiszteljük a felnőtteket, mint amiért ők elvárják. Csak azért, mert 20-25 évvel idősebbek, azért nem. Majd mi is megtanuljuk, amit ők már tudnak. Esetleg többet is. A pozícióért sem: eleget láttunk, aki nem az eszéért került oda, ahol van. Az összeköttetésért, a hatalomért sem: olyan nehéz hízelegni, s különben is múlandó előnyök ezek. Viszont mindig lenyűgöz, ha valaki sokat tud. Ha sok mindenhez ért. Ha mindenhez hozzá tud szólni, ha tájékozott. Ha közvetlen és barátságos, s ha mindezért népszerű. Akkor nagyon tisztelem.” Ezzel szemben hamisnak tűnik (kifogástalan valósághűsége ellenére is) a „Karrier 1969” c. írás. Az író egy zeneművészeti szak- középiskola tanulóival beszélget az érvényesülésről. Vallomásaikat így általánosítja: „Carnegie mester alighanem kicsinyesnek érezné Mándy Iván: Egyérintő Mándy Iván sajátos írói világa az emberi léptékű teljességet jeleníti meg: Kozmoszt a Józsefvárosban. Az árusok tere, a külvárosi kocsmák és mozik, az olcsó szállodák, a külteleki futballpályák nem egy különcségre hajló író díszletei, hanem olyan közvetítő anyag, amely az emberi sors jelképrendszerét hordozza, mint a celluloidszalag a filmet. Látszólag jelentéktelen dolgokat láthatunk Mándy mozijában: A Roxy előcsarnokát plakátokkal, sztárfotókkal, az ugráló Streig Gyurit a guruló ibádoghengeren, a jojózó Sperbert a bódék előtt, a lecsúszott, üvegszemű Zorót a filmek temetőjében, összetört jupiterlámpák, megrozsdásodott kábelek, megvakult fényszórók között. ezt a gondolkodást. Mi inkább reálisnak találjuk és őszintének. Mert nem tagadja a szerencse, a protekció, a diplomácia jótékony segítségét, de nem helyettesíti a tehetséget, szorgalmat, kitartást mosollyal, jó modorral, simulékonysággal.” - Az érintett problémakör sokkal feszültebb és ellentmondásosabb, semhogy egy ilyen „szolidan dialektikus” feloldás meg tudná nyugtatni az olvasót. Ettől függetlenül az Arcok, utak, állomások minden darabja - ahogy már említettük is - az igazságkeresés igényével készült. A szereplők valódi nevükkel ellcnjegyzik a történeteket. Ahol ez nem lehetséges, ott a rendőrségi jegyzőkönyv szavatol. A könyv tulajdonképpeni hitelét azonban mégsem az elkapott pillanatok esetenkénti hűsége biztosítja, hanem az író szelekciója: az az össz- tónus, ami az anyag tudatos szerkesztése, szülés súlyelosztása nyomán visszamarad az olvasóban. A tavasz-szagú könyvecskének a belső világa is tavaszias. Sűrűn váltja egymást a fény és az árnyék, a gyümölcsöt ígérő virágos ágak mellett akad vadhajtás is - nem hiányzik a májusi jégverés sem. De azért a tavasz tavasz marad: készülődés és ígéret. Az ízléses kiállítású könyvet a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Győr-Sopron megyei Bizottsága adta ki. A borító tervét Lakatos Gy. László, a fotókat Maráczy Ferenc készítette. SARKADY SÁNDOR Vajon kevés ez? Zelk Zoltán szerint (tanulmány helyett kézfogás): „Nincs városunk más, csak amit Krúdy, / néhány utcánk, mit Gelléri teremtett, / de jó, hogy van, ki gondját viseli / süppedt utcáknak, billenő tereknek, / hogy a lebontott házak homloka, / a házmesternek duzzadt lábnyoma, / s a gyér világú lámpa itt marad / a neon-ég alatt." Ezt a világot jeleníti meg Mándy Iván is a Gellérivel rokon, érzelmi, hangulati telítettségű, lírai nevű prózastílusával: a hétköznapok, az egyszerű kisemberek világát. Az író humanizmusa, elkötelezettsége nem deklarációiban, hangzatos és fellengzős ars poeticákban jelentkezik (ami oly gyakori napjainkban), hanem szolidaritásban nyilvánul, ölt testet. Művészetének végső értelme küzdelem az elembertelenedés ellen, az ember felemeléséért. Sokszor félreértették írásainak lényegét, 282
