Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZEMLE - Siklós Olga: Balázs Béla utolsó drámáiról
Lukács György fenti találó elemzése ugyiain 1913-ból való, s a Misztériumok című drámakötetre vonatkozott, de alkalmazható évtizedek múlva is - bár Lukács 1945 után sajnálatosan nem kelt Balázs védelmére. Balázs Béla valóban egyszerre lírikus és filozófus, látnok és realista. A Lulu és Beáta szereplői mind egy-egy embertípust személyesítenek meg. Konkrétságukat a kor adja, a környezet, amelyben élnék, sorsukat csiak a betöltött funkció, s nem egyéni célok, vagy jellemük egyéni vonása befolyásolhatja. Marionette-figurák, de nem elmarasztalóan, hanem mert azt mutatják be, Ihogy a (kapitalizmus elemlbertelenedett viszonyai között az ember elveszíti egyéniségéit, önmaga fölötti rendelkezési jogot, s bábfigurává válik egy személytelenné vált igépezethen. De Balázs darabja azt is bizonyítja, hogy ez a gépezet nem mindig tökéletes. Az ember mégsem csak bábfigura. Kockáztat, felrúgja az egyezményt és kitör a bűvös körből. A kapitalizmusnak szüksége van a tehetségeikre, vagy Ihogy képességeiket a végletekig kiaknázza és kihasználja, vagy hogy elnyomja és elzárja mások elől. Ez a dráma valóban híd lehetett volna az értelmiség partjai felé. Tiszta, világos okfejtéssel bizonyítja Balázs Béla. hogy' a kapitalizmus brutális vagy szelidebb válfaja egyaránt embertelen mechanizmus, tehetseg és érzelem egyaránt kilóra méretik, s ha lehet, igen keveset fizetnék érte. Megoldás: nem szabad tehetséggel és érzelemmel támogatni. A darab nemcsak a sajtóban, a közönség előtt is megbukott. Hét előadás után le kellett venni a műsorról. Értetlenség, közöny, félreértés fogadta. A közönség nem szokott az ilyen darabokhoz, idegen, megemészthetetlen vdlt számára. Az alakok és helyzeteik valószínűségét hiányolta. Megszokta, ihogy ami az életben látható, hallható, annak hűséges kópiája kerül a színpadra. Hasonló jellegű új mű Balázs tollából több nem született. A kudarcot akkor is nehéz elviselni, ha érzi a művész, ihogy neki van igaza. S nem akadt másik színház (bármennyire is szerette volna, ha a Nemzeti Színház viszi színpadra), amely rehabilitálta volna a megbukott Lulu és Beáta-1. A Színház című hetilapban válaszolt kritikusainak: „Nincs szánalmasabb” - kezdi a címadó mondattal a cikket. „Valahol mégis hiba történt. Legalábbis itt, Budapesten. Hiszen ezt a darabomat máshol nagy sikerrel játszották. Hiba nyilvánvalóan, hogy a kritikák a premier után íródtak és nem néhány esztendővel később.. . Minden új írásom új támadásokat váltott ki mindaddig, amíg újabb írásaim obiigát rossz kritikái orrom alá nem dörgölték a régebbi mii szépségeit. Ha megérem a következő darabom várható rossz kritikáit, talán megtalálom bennük a Lulu és Beáta rehabilitálását is. . . Annyi baj legyen - mondják vigasztalóim: tipikus művészsors. A baj csak az, hogy könnyebb fiatalnak fiatalon, mint fehér hajjal, rozoga szívvel. De hát ha ez van rám mérve itthon, hát állom. Vagy töprengve ülök a szekerén, mint a nemes Saint-Just: „Hol hibáztam el?” Sejtem is, hova visz a szekér. Mert ha rájövök is a hibákra, az igazán veszedelmeseket mindig el fogom követni.” A drámaíró Balázs Bélára 1948 tavaszán még egy utolsó megpróbáltatás várt. A Cinka Panna. Már a színrékerülés sem ment simán. A Nemzeti Színiház lekötötte, majd az igazgatói nyilatkozatokból egyszerosak kimaradt. A meglepett Balázs Béla levélben kért magyarázatot Major Tamástól. Végül is Kodály zenéjére és a tervezett nagyszabású kiállításra való tekintettel a Nemzeti Színház és az Operaiház közös produkciója lett a szabadságharc centenáriumának megünneplésére. A díszbemutatót - Magyar Állalmi Operaház, 1948. március 15. - még egy előadás követte, majd váratlanul levették a műsorról. Három nappal a bemutató után jelent meg Horváth Márton cikke a Szabad Népben: 275
