Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Kende Sándor: Idegenben (regényrészlet)
mindössze az íróasztalon ég egy dísz-körte. Mert szeretném, ha együtt választhatnánk ki, ami még hiányzik, de hét év óta hiába kérem, hiába rimánkodok, soha nem ér rá - egyedül viszont azért se megyek! Pedig félék: csak meg ne szokj a, hogy így vagyunk! Ö ugyan nem hiányol semmit, nem látja a szabánikat nappal, sem a gyerekekét délután, vagy amikor megkapaszkodik a nap az asztal sarkában s egy csík lopódzik végig a falon, megpihen Pókhasú Tóni kopasz fején... - és azt se tudja, milyen hideg lesz itt hirtelen, amikor szentben váratlanul lámpát gyújtanak a függönyök mögött. Regina kopogtat és jelenti, hogy meghozta Michele-t az óvodából. Olyan hivatalos és méltóságteljes, mint egy lelvagyontalanodott hercegnő; Mididével is úgy tárgyal - nevelés és gyermekgondozás ürügyén -, mintha trónörökössel lenne dolga. A kis Beppe előkerül az asztal alól, nekiront bátyjának, átkapja a térdét s csaknem eldönti. Michele szelíden tűri és megsimogatja öccse ördögfekete fejét. Regina közben sértődötten lepaskolja a nyughatatlan csibész nadrágjáról a port. Megcsókolom Michele-t is, ő szófogadóan visszacsókol.- Igaz, hogy megdobtak az óvodában? - kérdezem tőle; önkéntelenül mindig magyarul kezdem, pedig Regina vagy mások azt hihetik ilyenkor, talán titkolózom előttük.- Igen, marna - mondja. - Homokkal. Megcsókolom újra:- Homokkal? Hát miért nem dobtad vissza?!- Mert nem illik! - leckéztet, s ingatja értelmesen a fejét, miközben Reginát lesi.- Hiszen ha megdobott, rossz fiú volt! - szeretném bátorítani.- Mi nem veszekszünk, mama! - figyelmeztet. Dehogyisnem!. .. - sóhajtom; mondhatnám hangosan is, mindegy. Kiállók az ablakba - milyen magas, mégis alig surran be valami fény!... Nemsokára kigyulladnak a lámpák az utcán, és szemben a függönyök mögött is. A csillagok szeme nyitva: mindig nyitott szemmel éri őket tetten a sötét; csak ide, a szűk utcába talál el közülük kevés.. . Csöngetnek. ö az. Megismerem a csöngetését. Van kulcsa, mégis mindig csönget. Egyet, de sokkal hosszabban, mint más. Máris indulok - Regina azért szertartásosan és hűvösen mégis csak bejelenti:- Signora Dzscngi! Az úr jött meg! Dzsengi! - ezzel is mindig orron frioskáz, pedig nem tehet róla, ez is anyósom találmánya. Én, amióta eljöttünk hazulról, már senkinek se engedem, hogy Gyen- ginek szólítson; - de az olasz képtelen fölfogni, hogy az Anikó női név -, a férjem becézett is hát eleinte Anninak, Anitának, Annikámnak, rettenetes volt, mintha idegent szólított volna! Megmaradt végül is inkább az Anikónál, s én örültem, ha így hívott; Mária viszont előhozta az olaszok kedvéért a gyermekkori csúfnevemet, a Gyengít, - ők aztán Dzsenginek énekelték, s ha Regina üzenetet hagyott, így írta: - Genghi -, ahogy a Mács nevet viszont keményen Makksz-na változtatták.- Signora, az úr jött meg! - ismétli Regina, figyelmeztet, siettet, különben ő nyit ajtót. És szemérmetlenül végignézi, amíg üdvözöljük egymást az előszobában: kivárja azt a pillanatot, amikor illendőnek találja majd, hogy odaengedje a gyerekeket az apjukhoz. Michele valóban szófogadóan áll a falnál, Beppe azonban 'kitépi magát és ugrik is már apja térdének, ráncigálja a nadrágszárát és szemrehányóan kiabál, amiért nem örül neki eléggé látványosan. 20
