Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Mesélek az életemről. Feljegyezte: Pósfai H. János
cipeltük az urak bőröndjeit. Máskor a teniszpályákon (kerestünk néhány fillért - lab- daszcdéssel. Mert az úriak mindenért fizettek. Hazamenet maszatos kezünkben szorítottuk a pénzt. Odanyújtottuk anyánknak, vártuk, hogy majd csak megenyhül tőle az arca. De ő csak sóhajtott és megsimogatta a fejünket. El tudnám-e felejteni a napot, imáikor leégett a barakk a fejünk fölött? Ebédeltünk éppen, valaki elkiáltotta magát: tűz van! Égnek a barakkok. Segítség, jaj, jaj, segítség! Sikomgatás, jajveszékelés mindenütt. Szaladtunk ki, ihat lángban áll minden, sistereg, ropog a kátrányos 'deszka. Olyan irgalmatlanul égett, Ihogy mentésről szó sem lehetett. Negyed egykor gyulladt ki a barakk, de egy órára már csak ia kémények meredeztek az üszkös, büdös romhalmaz fölött. S ia nagy kérdőjel édesanyám szemében: most mi lesz? Mindenünk odaégett. Ott 'álltunk kétségbeesetten, jajveszé- kűlve az üszkös romok mellett, elárvultán néztük, mint villog a parázs a kamu alatt. Apám erőnek erejével bele akarta vetni magát a tüzes gerendákba, a lángok 'közé. Testvéreimmel rácsimpaszkodtunk: akkor égjünk el írni is! Mikor elhamvadt a tűz - mintha véget ért volna valami kimondhatatlan pogány szertartás -, anyáim kézenfogta a két kisebbet s berontott velünk a polgármesterhez. Lefeküdt előtte a földre, a cipőjét csókolgatta, tegyen már valamit, mentse meg legalább a gyerekeket. A polgármester tehetetlenül széttárta a karját: unit tud ő tenni? Azt tanácsolta, hogy kérjünk szalmát az uradalmi kertészettől, húzódjunk meg valahol, hiszen nyár van, éjjel sincs hideg, kár akkora jelenetet rendezni, azzal úgy sem megyünk semmire. Édesanyám sírva jött haza. Akkor édesapám ment dl. Máig sem tudjuk mit mondott a polgármester úrnak, de estére már a vásártéri cédulaiházfea-n laktunk. Jaj, de rettenetes volt az élet! Mondom a lányoknak, de nekik csak a szemük tágul, s azon vagyok, hogy valami olyasmit mondjak, amitől nevetni tudnak. Ha jött a vásár napja, lcihurcolkodüunik a cédulaházból. Miikor vége vélt a vásárnak, visszaköltöztünk. Anyám nem sokáig bírta. Egy borús, őszi napon kiment a vasúthoz és lefeküdt a sínekre. Véresen, aléltan hozták haza. Egy vasutas kapta ki a vonat kerekei alól. Életben maradt, csak a lábát vágta le a vonat. Elmeséltem már sokszor, hogyan szolgáltatott igazságot a történelem. A polgár- mester urat is elérte a maga végzete. Mikor -az első szovjet katona megjelent a városban, a polgármester úr kiment a temetőbe és agyonlőtte magát. Családunk - akkoriban már csak ihét 'gyermek élt otthon - bevonult a polgármesteri lakásba. Elfoglaltuk az úri villát. Anyám akkor volt ötveúkét éves, életében -először fürdött kádban. A jó meleg víz jót tett a csonka lábának. Néha, amikor belenézek a tükörbe, azon csodálkozom: mitől ilyen sima, ilyen gyfíretlen az arcom. Negyvenhat éves vagyok, de nem látszom annyinak. Pedig alaposan meghurcolt az élet azóta is, hogy kiszakadtam a családiból. Pedig imég csak 15 éves voltam, amikor férjhez adtak. Azt szoktam mondaná, hogy nekem tulajdonképpen nem is volt ifjúságom: gyerekfejjel mentem a házasságba. Ez volt az egyetlen mentsvár számomra. Férjem egyszerű, magamfajta ember volt, csupasz kézzel, semmi nélkül. A rajtunk lévő holmival költöztünk össze. Harmincháromig nem vök állandó foglalkozásom, csoímaghordással, 'labdaszed-éssal, vagy a kertészetiben gyomlá- lással kerestem néhány fillért. S harmincháromban bejutottam a selyemgyárba. Két hónapig boldog voltam, akkor egyik napról a másikra kitettdk. Harmincötben fölvett a fogkefegyár, s attól kezdve jó sokáig -ez volt a munkahelyem. A férjem dolgozott. Hajnaliban elváltunk, s este találkoztunk megint. Ha volt alkalom, még ímellékmunkát is vállaltunk, hogy minél -előbb zöldágra vergődjünk. Tizenhét -éves koromban megszületett -a fiam. Egy darabig nem mehettem dolgozni. De ekkorra már megvettük a ilegszükségesebbelket. Először vettünk két ágyat. 251
