Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Maros Dénes: Kószálás ipari partokon III. A Vasmű és városa

- Az enyémre? A diákokéra? A szülőkére?

Három lövés kedves léggömbömre.- Nam tudom. Általában.- O'yan nincs. Keresd meg Borovszky Ambrust, nála kevesen szeretik jobban a várost.- Voltam nála.- És?

Borovszky Ambrus a Dunai Vasmű idén Állami-díjjal kitüntetett vezérigazgatója. Pontosan húsz évvel ezelőtt jött el Budapestről, ahol már valóra váltak ifjúkori álmai - öntőből öntőmester 'lehetett. Itt két évig nem ismert a gumicsizmánál és az esőköpenynél praktikusabb utcai ruhát. Ma a csupa beton, patkokkal tarkított városban nehéz elképzelni a lábbelimariasztoló sarat, de szemtanúk esküsznek rá, hogy az ország legrondább latyakja gyűlt össze ö t v enb en - öt ve négyben Dunapentele határában. Merthogy az időjárás csúfot űzött az építőkből, tavasszal-ősszel irgalmatlanul esős nap váltotta a zivatarost.

A Dunai Vasmű története a felnőtt korosztály előtt közismert. Sokan talán arra is emlékeznek, hogy már a háború alatt felvetődött egy korszerű kohászati üzem építésének gondolata. Sőt, Győrött megkezdődött az építkezés is, amit azonban az 1944- es bombázások nbbahagyattak. A felszabadulás után a bontakozó szocialista ipar kohászati termékek iránti igényei növekedtek. Két kohászati gyárunk vízszegény helyre épült egykor, a harmadik helyének fcij>elölését elsődlegesen a víz közelsége határozta meg. Szempontként szerepelt a kokszolható hazai szén szállítási költsége. A vasérc forrásának kezdettől a szovjetunióbeli Krivoj Rogot tekintették. A választás Mohácsra esett. A déli határ közelében fekvő város végül is vasmű nélkül maradt, az okot sokan ismerik, ma felesleges róla meditálni. Az építkezés Dunapentele határában kezdődött.

Dunaújvárosról többet írtak, beszéltek az utóbbi két évizedben, mint az ország bármely, hasonló nagyságú településéről. Volt a magyar iparosítás szimbóluma. Volt a szocialista építkezés romantikájának színhelye. Joggal. Diákok, fővárosi és vidéki munkások tízezrei menték társadalmi munkában dolgozni, tízezrek érezték magukénak a dicsőséget, hogy Sztálinváros acélt ad az országnak.

Borovszky Ambrus elmesélte az első csapolás történetét:- 1951. november y-én készültünk az első szürkevas-csapolásra. Engem illetett a csapolás joga, hisz húsz évig öntő voltam. Örömmel készültem az ünnepélyes aktusra. Óvatosságból két nappal korábban begyújtottam a kemencét, mondván, a próba nem árthat. Kevés épület állt még. A kemencén nem vollt fenn a szikrafogó. Így aztán hiába akartam a prőbacsapolást titokban tartani, a fényességre kíváncsi kubikusok sereglettek körénk. Nagy többségük sohasem látott még folyó fémet, talán azt se tudták, mire készülünk éppen. Azt a tapsolást nem fogom elfelejteni. És azt sem, ahogy csendesen lehajoltok a földre fröccsent, megdermedt vasakért. Elvitték magukkal emlékbe.

(Ez az „elvitték magukkal”, „csendesen lehajoltak” filmen vagy könyvben szörnyen patetikus lehetne. Szirupos, siralmas. Mint mondjuk az erdőből kilépő őz a falvédőn. A valóság ritkán törődik a megörökítők ügyetlenségével.)

Kis idővel később, 1953-ban változott az iparosítási koncepció. A könnyűipar előretörése mellett Sztálinváros hitele romlott a „talán nincs szükség rá” bélyeggel, lassúbb tempóban épült. Borovszky Ambrus, aki mindvégig hitt a korszerű hazai kohászatban, megírta a „Szabadság, te szülj nekem rendet” című gyűjteményben megjelent visszaemlékezésében, miként hallgatta az akkori miniszterelnök, Nagy Imre nem éppen biztató megjegyzését. És épített tovább, kevesebb ujjongástól körülvéve.