Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Dávid József: Új kenyér (elbeszélés)
DÁVID JÓZSEF Péter volt köztünk a legcsendesebb, a Nyergeshegyen vívott nagy csatáinkban az örökös közlegény, s mégis néki jutott eszébe legyedül, hogy össze kellene „rántani” már egy jelesebb napon a régi cimborákat. Az elmúlt nyár elején a következő levelet kaptam tőle: „Kedves komám Gyuri! Meg ne haragudj rám, hogy kutyaugatás nélkül nyitom rád az ajtót ezzel a levéllel, de olyan iszonyúan nagy szomjúság fogott él a gyermekkori pajtások után, hogy írnom kellett. Pedig te tudod, hogy százszor inkább nyúlok a ikapamyálihez, miint a tollhoz. Igaz, hogy néhanapján - két-három évben, iha egyszer - találkozunk, amikor itthon jártok, de én azt szeretném, ha minit a jó testvérek, valamennyien egyszerre látnánk újra egymást. Ne adj isten, nem tudni kinek, meddig visz az útja . .. De nem Is így alkarom én kifejezni magam, hanem, hogy egy kiosinykét meg kellene már állnunk, hiszen valamennyien túlmantünk a delelőn. Ezért hát arra kérlek komám, ha csak teheted, gyere haza az új kenyérre. Ugyanígy hívom a találkozásra Kéri Lacit, Zelenák Jóskát, Gazdag Rozikát, Turján Gabit s . . . hívnám ón Tóth Jóskát és Bárány Palit is, de szegények - ahogy te is tudod - valahol a Don melletti földben porladoznak. Hát így. Mégegyszer is kérdők, bármennyire is tele légyen munkával a kezed, tedd le azt pár napra cimbora. Meglásd, meg nőm bánod. Örülsz majd te is, ha mégegyszer s együtt - ahogy régen - fciitrappolunk a Kecske-patakhoz.. . Szeretettel ölel régi pajtásad Gabura Péter.” Hát mit lehet erre válaszolni? Megírtam, hogy megyék. Az új kenyér ünnepén aztán - a háborúban elesett két társunk kivételével - valamennyien együtt voltunk. De micsoda mosolyogni és szánni való társaság! Mert így jó délutánosan érkezve, az élettől megtépázva - őszülve, kopaszodva és ráncosodva - bizony nagyon messzi voltunk mi már attól a virgonc, kristálytiszta hegyi patak csobogásától, amely lomhán hömpölygő folyókba sodorta gyermekkorunk kristályoseppjeit. Talán csak Péter őrzött valamit a gyermekségéből. Világoskék szeme most is olyan tiszta ártatlansággal ragyogott, mint régen, s ha körülötte mélyülték is a szarkalábak, arca még sima, pirospozsgás. A bajusza azonban neki is deres. Péter nem hagyta el a falut, a földet. Az 50-es évek idején egy szezon alatt bejárt a 2C kilométerre levő cukorgyárba, de amikor a következő őszön újra hívták, kijelentette: ha napjában csak egyszer eszik, akkor se megy többet abba a gőzpokolba. Mi a többiek még a felszabadulás előtt kereket oldottunk. Ki erre, ki arra. De a történet végén úgyis kiderül, ki hogyan és meddig. Péterék gazdag asztalt terítettek. Jelképesen a iszép kerék és dombos új kenyérrel. Felkészülésük vetekedett egy lakodalmival, de valahogy sem az étel, som az ital nem oldotta fel a nyelvünket. A régi - gyerekes hangulatú s vidám - fcupalfctanács neim akart 212 Új kenyér
