Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - Farkas Imre: Veres Péter

Gondolkozz az írásokon. Próbáld újraolvasni. Ha bírod, van reménység, hogy erőd is lesz az újraíráshoz.

Bpest, 1965. IV. 28.

Üdvözlettel: Veres Péter

Ui.

Mielőtt postára vittem volna, még elolvastam a Meztelenül az e s ő- b en-1. Nem érteni, miért nem fogadta volna el bármelyik központi folyóirat. Izgalmas és „modern”. Cselekményes is, dramatikus is. Ezek az erények tetszenek a szerkesztőknek.

Az én egyéni ízlésem szerint ezt is igazi író írta, de túl van írva. Az élményből novella lett, de ökonómia nélkül. Érzem, hogy valóság az alapja, de az iró „átalkotta”. Es nekem nem lett olyan meggyőző, mint a szülői háznál való élmények. Pedig ebben is ott van az író-intelligencia. Erezni, hogy az író a telkekbe és a zsigerekbe lát. Valahogy mégis mintha túlpszichclogizálná a történetet.

De hagyjuk már abba...

Kedves, csinos a 'ház. A Budai-hegység egyik leszakadó vonulatán áll gyümölcsfák között. A szél és .a nap kedvére cibáilihatja, melengetheti. Otthon-ház, takaros és vállaló: illik gazdájához. Csöngetek, nyitom a kertajtót, nem tárul. De nyílik a hátsó, a szerényebb házacska ajtaja, s kilép Veres Péter. Messziről kiáltja, nincs bezárva, de a végén mégiscsak néki kell beereszteniie. A kudarc miatt is (tudóim, milyen kedvezőtlenül ítélik meg paraszti környezetben a balkezességet), és mert ölfogódottá tesz a nagy ember közvetlen testi valósága, ellbutultan foallagók mellette a nyitott ajtó felé. Takaros házikójából egy puli-kuvasz keverék ront nekem hangtalanul. Péter bácsi rászól, illendőségből inkább, mert a lánc nem engedi nadrágom közelébe az ebet.

A hátsó hajlék - bizonyára az író műhelye — szerényebb az elsőnél. A díszesebb szobából egy eléggé szűk, de napos, világos verandára megyünk. Íróasztal, egyetlen szék, sezlon s az ablak alatt végignyújtózó tele könyvespolc a bútorzata. Vendéglátóm a sezlonra ül s maga mellett kínál helyet. Ráülök egy halom újságpapírra - könyvek csomagolására használhatták -, ugróm i>s fel azonnyomiban, de Péter bácsi szerint felesleges feszélyeznem magam. Visszaülök a papírhalomra, s ki is tartok rajta egészen a közel kétórás beszélgetés végéig. Már nem a városi környezetbe jutott paraszt gyámoltalansága vagy ,méltóság-mimikrije tart a papírhalmon, hanem a varázslat.

Kezdetben a novelláimról beszélt. Elkérte levelét, átfutotta, kibővítette, majd az általa legsikerültebbnek tartott elbeszélésből fél oldalnyit felolvasott, hogy néhány fogalmazásbeli pontatlanságra hívja fel figyelmemet. A jelenség és a jelentés azonosságát, a valóság és a róla mondott ítélet egybeesését kérte számon tőlem. Már a bírálat alkalmával is kitekintett az oldalakból - példáért - a saját életébe, később pedig egészen megtért oda.

Az idő .tájban jelent meg egy publicisztikája, s elégedetlenkedett, mert húztak belőle. így .mondta: „megrontották az írást.” Előkereste a kéziratot, s felolvasta, amit belőle kihagytak.

197