Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Csikófogú Linda (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN Csikófogú Linda Dus-nik Kálmán nyúlképére gömbölyű, kissé puffadt mosoly ült; még mindig rettenetes állapotban feküdt a papsajton, a bekorítetlen ház mögött: csontjai (majdnem kibökték testét, a hasán úgy ki lőhetett ihúzni a bőrt, mint valami bő ruhát: a kalapját csurgásig teleizzadta a gyengeségtől; de már mindig csak mosolygott. Én meg igyekeztem összeeszkábálnt egy használható szekeret, ami akkor -nem volt könnyű.- Mondom - mesélte - egy nagy ugarföldön jöttem át. Azt hittem, nem is lesz vége. Sehol egy falu, vagy egy fa, csak istentelenül nagy keréknyomok mindenfelé. - A papsajt hűsítette, ez jólesett néki. - Aztán valami fehérség lebegett előttem. Rájött a szememre. Akkor egészen megszáradt, megkeseredett a torkom. Egy ideig nyeltem azt a száraz keserűséget, de ottmaradtam. Aztán már nyelni sem tudtam, csak eltátottam a számat a levegőnek, mint a kacsa, amelyik mehet nyelt! Tudtam, ha most leülök, végem van! Inkább mentem. Szemközt a fehérségnek. Szorítottam a szememmel!- Az a fontos, Kálmán, hogy hazasegítette a jóisten!- Az.- Előre tegyem ezt a kereket, Kálmán bátyám?- Azt? Lehet.- Istenem, ha beteg is, de (szerencsés, aki nem esett fogságba! A faluszélen állt Dusnik Kálmán háza, a mienk meg az övé mellett. Már nem tudom, hogyan került az öreg szekér a padlásunkra, de most lehordtám; mivel csak három kereket találtam hozzá, az este egyet hazagurítottam a közeli uradalomból, amelynek most nem volt gazdája. Legényfejjel a hajammal voltam bajban, telenőtte a nyakamat. A borbélyunk is szökött katona volt, de nem olyan szerencsével, mint én. Öt elfogták és fölakasztották (valahol a Hanság lápos, mocsaras vidékén. A kocsi rúdja még nem akart rendesen fordulni, s éreztem, hogy fekete az arcom, kocsike- nőcsösek az ujjaim. Nagy viszketegségjárvány volt, a hazatért katonát hallgató asz- szonyok a combjaikat kaparták. Nem messze tőlük egy elgyötört ló feküdt a papsajton, ugyancsak rettenetes állapotban. Sovány volt és agyonverte a csípőjét, mert nem tudott rendesen lefeküdni. Úgy dőlt el. Lágy orra ráleffedt a szájára, s hiába marták a legyek véresre, meg se mozdította a farkát. Fönt a kémény jóízűen pipált és almásrétesszagot árasztott. Dusnik Kálmán a könyökére támaszkodott, így már föl tudott ülni. Nyaka olyan ráncos volt, ahogy megfeszült, mint otromba bakancsáé, nyúlbajsza a kínos ló, aztán meg énfelém tapogatott. Megint az a gömbölyű, kissé puffadt, de azért jóízű, bizakodó nevetés ült az arcára.- Kend meg jól a forgó részeket, majd fordul a rúd!- Megkentem.- Meglehet, hogy délután már kocsizunk egyet. 12
