Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Paku Imre: Fábry Zoltán - A kortárs és a korfelelős
szemle Fábry Zoltán — A kortárs és korfelelős Két egymásba fonódó és egymást kölcsönösen kiegészítő tevékenység határozza meg írói alaptermészetét, e kettő indokolja hivatását és hangsúlyozza kivételes jelentőségét: az írás meg az olvasás. Mindkettő kellően kitölti és tökéletesen kielégíti érdeklődését, megjelöli tevékenységének körét és tartalmát, egyúttal megnyugtatóan jelzi félévszázados pályájának állomásait, kiegyenesíti annak fordulóit, átsegíti őt a buktatókon, kiegyenlíti aránytalanságait, végül igazolja sikereit. Az író és olvasó Fábry szükségképpen magányba vonult, mivel ily irányú képességeit fejleszteni és kibontakoztatni szándékozott. Különösen hangzik, hiszen csaknem közhelynek számít: egyes Írói alkatok olvasás közben teljesednek ki, írásuknak egyik föltétele az állandó olvasás. Fábry Zoltán elvonuló életmódja, író-olvasó magánya közkeletű fogalommá vált: szüleitől örökölt szerény otthonát ritkán és akkor is csak rövid időre hagyta el — többnyire nem saját akarata folytán. Nevezetes kisvárosi magánya nemcsak sorozatos alkotó alkalmat - az írásét és olvasásét — teremtette meg számára, hanem az ilyesfajta szellemi magatartásnak tudatformáló, felemelő példaképe lett, továbbá a helyben-maradásnak, a férfias helytállásnak jelképévé emelkedett, valamint az eszmélkedő következetességnek bensőséges színhelyévé alakult át ez a stószi otthon, végül pedig összesített jelentőségű, kisugárzó és felfogó politikai állomássá magasodott, szellemi kútforrássá teljesedett. Az ő termékeny magányát a közösségi érdek parancsa megosztotta, a virtuális feladatok kiterjesztették hatósugarát — az egyetemesség irányába. A már mondott páros élettevékenység - vagyis az írás és olvasás - Fábrynak tehát nemcsak életmódját, hanem társadalmi körülményeit is eldöntötte: minden vonatkozásban függetlenítenie kellett magát a külső kötelékektől, még a családitól is, hogy szorosabban leköthesse teljes erejét és minden idejét a megismert igazságok hirdetésére és elemzésére. Öt tehát nemcsak mindenkor vallott szocialista világnézete, hanem személyes sorsa is magányossá tette, a szellemi proletár harcos sorsára utalta. Ebben az állandósult oszály- helyzetben neki az írás nemcsak az eszmehirdetés meg-megújuló alkalma, hanem életműködésének szükséges alapja: azért boldog, hogy írhat, és valóban akkor éli ki igazi mivoltát, amikor az emberség, a humánum érdekében szólhat az írás maradandó eszközével; ő tehát írásaiban - voltaképpen írás közben — él igazán, és felemelően akkor újul meg, amikor olvasás révén írótársainák megismerheti rokonnézeteit, amikor tehát egy szellemi közösség egyenlőrangú, igazolt tagjának tarthatja magát. Olvasmányai leggyakrabban ellentmondásokra, harcokra, vitákra ösztönzik. A megismert érdekazonosság viszont feledteti vele korlátáit, egykori mellőz- tetését, átmeneti megaláztatását is: az örök igazságnak hirdetője nem csüggedhet, nem inoghat meg - bizonyítja ezt cikkeinek, tanulmányainak, könyveinek tisztes sorozatában mindenütt jelentkező elvhűsége. „Az igazmondás: vezeklés” — mondja Thomas Mann. A mi nagy igazmondónk, Fábry Zoltán, akkor valóban nagy vezeklő is, hatalmas társadalmi bűnök nyilvántartója és lehető jóváírásának harcos szavú bajvívója — írószobájának „magány”-ában. Ötven év önmagában is nagy idő, hát még az a vészes, vétkes öt évtized, melyben neki élnie, írnia, hatnia adatott. Mint tudjuk: törékeny testtel, változó egészséggel, szűkös anyagi helyzetben, sokszor kilátástalan körülmények között élte át írói tevékenységének évadait, szomorú szakaszait. Sokan mások összeroppantak vagy megalkudtak volna ilyen mostoha viszonyok között; őbenne mindvégig hatalmas, megtartó erők feszültek, páratlanul fejlett igazságérzete reménytelenségek ellenében késztették szólásra; az emberi felemelkedés tudatának szenvedélye fűtötte, e kettő birtokában nem vette, nem vehette tudomásul a kísértő, csábító alkalmakat; a szegények 187
