Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Zdzislaw Antoniewicz: Kétezer nap Magyarországon
talmazó kartotékok. Egynapos feleségem vállalta a veszélyes feladatot. Kapuzárás előtt besurrant a házba, s mikor a házmestertől megtudta, hogy nines fent senki, behatolt az intézetbe és a holdvilág fényénél, utasításaim szerint megkereste és elhozta, amit kértem. Megbeszéltük, ha a németek közelednének, akkor egy „Carmen” melódiát fogok fütyülni. Sikerült másnap is. Nagyon sajnáltaim az 'értékes könyveket, de már kezdett veszélyessé válni a dolog. Egyik szobában Iluskám ráakadt tégy hullára. A Fő utcai rendelőben is megölték 5 lengyelt. A lengyelek anyagilag is nehéz helyzetbe kerültek, mert a segélyező intézmények megszűntek, és a hatóság sem fizette már a rendszeres járadékot. Legrosszabbul azok jártak, akiknek bujkálniok kellett. A németek ismét követelték, hogy a táborokban levő menekülteket elhurcolhassák Németországba. Még a Sztójay bábkormány mellett is maradtak azonban, akik ezt meg tudták akadályozni, sőt keresztülvitték, hogy ismét kapjunk járadékot. Hogy a hitleristákat is megnyugtassák, úgy döntöttek, hogy a menekültek ügyeit, mint korábban az internáltakét, átveszi a Honvédelmi Minisztérium. A németek engedélyezték, hogy egy új Lengyel Társadalmi Bizottság vegye át a közvetlen irányítást, a HM keretében. Sőt ennek a szervnek a tagjai menlevelet is kaptak. Engem titkárként neveztek ki a bizottságba. Vezetőnket, Cywicki Rudolfot már a munkakezdés után elvitte a Gestapo. Állandó rettegés közepette dolgoztunk. Sürgősen irányítottuk a segélyeket oda, ahol a legjobban szükség volt rá. Megindult egy Slovo című lengyel nyelvű lap, melyet lakásomon ketten szerkesztettünk. Féllegális volt és csak tíz naponként jelent meg, de nyugtató híreket vitt riadt honfitársaimnak. Ősszel aztán megkezdődött az áttelepítés Ausztriába. A gyárak után a Honvédelmi Minisztériumra is sor került. Mi megtagadtuk az utazást és a bizottság majdnem minden tagja átment az éppen létrejött (a Magyar Függetlenségi Mozgalom segítségével) Nemzetközi Vöröskereszt I.engyel Osztályára. Tovább tudtunk segíteni, és iparkodtunk, hogy a táborlakókat megmentsük az ausztriai úttól. Mikor a nyilasok átvették a hatalmat, helyzetünk kilátástalanná vált. Vagy 7000 honfitársamat a legrosszabb körülmények között hajtották ki, többnyire gyalog a határon túlra. Sokan elveszítették azt a kis holmijukat is, amelyeket ez alatt a 4 év alatt szereztek. Sokkal jobban sikerült Pesten, ahol a budapesti tábor parancsnoka, Mikiás Artur fhd. és helyettese, Homonay Kálmán addig húzták, míg már késő lett, és így körülbelül 2500 lengyel otthonában maradt. A Kalocsa, Kadarkút és Talb környékén levő lengyel táborok lakóit megmentette a nem várt irányból induló és gyorsan előrenyomuló Vörös Hadsereg. Budapesten is, mert megkezdődött az oistrom. Ezt a nehéz időszakot lakásomban, a Margit körúton (Most Mártírok útja) éltem át. Addig, míg a körút nem vált fronttá, a nyilasók háromszor is ki cipeltek a légópin- céből. Először hullákat elásni, másodszor már a Radetzky laktanyába árokás'áslhoz. Onnan elég gyorsan sikerült „kibeszélnem” imagamat; segített a Külügyminisztérium Sajtó Osztályának igazolványa arról, hogy a Slowo című lap szerkesztője vagyok. Harmadszor Kacsa utcai parancsnokságukra vittek és egész éjjel ott tartottak, „gyütt-ment lengyelnek” és szovjet kémnek neveztek. Kellemetlen volt, mert a szomszéd házat közben bambatalálat érte. Reggel, hosszú tárgyalás után mégis hazaengedtek. Mikor már ott volt a front, német SS-katonák (pontosabban két magyarországi sváb legény) fcicipeltefc a lakásból, ahol bujkáltam, és miint kémet fel akarták akasztani - elrettentő példának. Szerencsémre a parancsnokuk, akiihez vittek, egy megfontolt, nem lengyelellenes bajor volt. Elküldött a front mögé. A hátralevő napokat az Iskola utcában töltöttem, anyósom lakásán. A felszabaduláskor orosz nyelvű tolmács lettem. 137
