Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Zdzislaw Antoniewicz: Kétezer nap Magyarországon
ban mondva, a németek körözték), az szökött magyar földre. Mikor foezáródott az út dél felé, sokan menték vissza lengyelhonba. No nem azért, hogy a németeknek dolgozzanak, hanem a parbizáncsapatolkhoz. Különben voltak olyanok is, akik a jugoszláv vagy a magyar földalatti mozgalommal vették fel a kapcsolatot. Lengyelországban nem aíkadt Quisliing-féle áruló, de a németek próbálkoztak velünk Magyarországon is. A harmadik német küldönc, Stanislaw Opienski nevű, nékem is küldött meghívót 1944. október 26-án a „Hungária” szállóbeli „'információs értekezletére. Ügy mondták, hogy fél millió német márkát kapott erre a célra, és siker esetére kilátásba helyeztek neki egy kerek milliót. Persze semmit sem ért el... Visszatérve Magyarcsanádra: nagyon kedves emlékeim vannak az igazi lengyelmagyar barátokról. A faluban már mindenkit ismertem, mindenki nagyon kedves volt hozzám. Sokan meghívtak, étalekkel-italokkal fcedveskedték. Ma is emlékszem Bellovai Sándor nevére; nagyon sokat segített. Ott volt Guszti bácsi, a tanító, és még annyian mások, hogy a papír kevés volna leírni. Jól éreztem magamat azért is, mert magyarországi tartózkodásom alatt egyedül ott értem rá mindenre. Fel tudtam venni a levelezés fonalát a fél világba szétszóródott barátaimmal, ismerőseimmel. Mint „'internáltak”, a nemzetközi jog szerint, ingyen kaptunk levelezőlapokat, és díjmentesen adhattuk őket postára. Február végén meghívást kaptam Pestre. Elmentem hát a táborparancsnokhoz és bejelentettem: civil vagyok, és csak tévedésből kerültem ide. Elmondtam egy mesét: a bombázások alatt elveszítettem civil ruhámat és így kénytelen voltam egy felajánlott egyenruhát felvenni . . . Mihály Sándor főhadnagy hunyorgott, de teljesítette kérésemet. Rövid idő múlva magjött a beleegyezés a szegedi parancsnokságról is. Később megtudtam, hogy az internáltakért felelős Baló Zoltán ezredes és a menekültek ügyeit intéző tír. Antall József - áki a belügyminisztérium IX. osztályának vezetője volt - már megegyeztek, hogy nem fogják akadályozni azókat, akik a gyűjtőtábotból „'bizonyos okok miatt” át akarnak menni civil táborba ... Áthelyeztek hát az ádándi menekülttáborba. Persze nem volt ott semmiféle tábor, csak a falu. Házaknál voltunk elszállásolva, vendéglőben étkeztünk. Mint rangidősnek az volt a feladatom, hogy a havi segélypénzt, amelyet étkezésre és más kiadásokra kaptunk, szétosszam. Szabadon mozoghattunk, Siófokra vagy akár Pestre is. Senki sem kérdezte, mit csinálunk. Három hét múlva, mikor tavasz lett, el is utaztam Pestre. Komoly munka várt. Követségünk sajtóattaséja mellett egy külön iroda működött, melynek Hitler-ellenes propaganda volt a feladata. Politikusoknak, diplomatáknak, képviselőknek, újságíróknak küldtünk eredeti anyagúkat arról, hogy mi történik Lengyelországban. Tájékoztattuk őket a letartóztatásókról, kényszermunkáról, vagyonelkobzásokról, erőszakos áttelepítésekről, a koncentrációs táborokról, általában a hitleristák embertelenségéről. Magyar, francia és német nyelvű helyzetjelentéseket sokszorosítottunk. A német követség persze hamar kézhez kapta egyik kiadványunkat, és kényszerítette a magyar hatóságokat, hogy állapítsák meg: ki adja ki ezeket a „röplapokat”, így aztán 1940 júniusának egyik napján belépett hozzánk két rendőr. Elvitték a sokszorosítógépet és az írógépeket. A lengyel követ nem mert tiltakozni, mert a mi irodánk az Úri utcában volt, tehát nem a lengyel követség területén. Ami még fontosabb, a németek úgyis folyton piszká- lódtak, hogy milyen alapon működik Pesten lengyel követség, hiszen Lengyelország már nem létezik. Mikor Franciaország is elesett, maga a lengyel követ, Leon Orlows- ki határozta el hivatalának megszüntetését, s 1941. január végén a testület tagjai elhagyták az országot. Átmeneti időre más feladatot kaptam. A Lengyel Autóirodába kerültem. Ennek az intézménynek az volt a feladata, hogy a Magyarországra hozott sok-sok ezer autó U4
