Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Sarkady Sándor: Lenin

pusztulásról, még akkor sem, ha szemtől szembe áll vele. Egyetlen félmondatából derül csak ki, hogy tudta, mi vár rá: ,Ősszel túlzott reményeket fűztem felépülésemhez’ - írta 1922 decemberében. De ennél a félmondatnál is többet mond, ahogy minden erejét összeszedte, hogy a jövő problémáira választ keressen. Ahogy az élet ibafe- jezhetetlen, befejezhetetlen volt a munkája is, de mégis sikerült pontot tennie: az utolsó írások tömlbje negyven esztendő távlatából is befejező záróköve az életnek s az életműnek. S ami ennél is fontosabb: olyan útjelző, melyhez évtizedek múlva is vissza lehetett találni.”

Krupszkájától tudjuk, hogy halála előtt felolvastatta magának a „Kommunyisz- tyicseszkij Inytyernacionál” 1920-as évfolyamából Gorkij róla írott cikkét.

Kíváncsi volt, hogy legkülönb kortársa milyen képet hagy róla az utókorra? Vagy csak búcsúzában még egyszer hallani akarta a távol lévő jóbarát „hangját”? Ki tudja? Mindenesetre, Gorkij szavai jól eshettek neki, s jó, hogy még hallhatta őket. Ű maga, ha megéri, úgy sem írta volna le az emlékirataiban sem: „Azész rettenthetetlensége és a mélyreható éleslátás a politikában - ime, Lenin természetének alapvető sajátságai. . . Nem hiszem, hogy Leninnek olyan álmokat tulajdonítanék, amelyek tőle távol állnak, nem hiszem, hogy romantikusan látnám ezt az embert. El sem tudom képzelni őt éneikül, a jövő embere íboldogságánák gyönyörű álma, a derűs, örömökkel teli élet álma nélkül. Minél nagyobb az ember, annál merészehbb az álma.”

Még egy utolsó „képmontázs” a gorki parkból D rabki na és Gorkij tanúsága alapján. Ujics egyedül pihen egy kerti pádon az őszi napsugárban. Ügy gondolja, senki sem látja, senki sem hallja. Hailkan fütyölni próbálja Dalekirevnek Lermontov versére írott románcát:

A dagesztáni déli nap füzében Feküdtem némán, égetett a seb:

A mellemet golyó találta mélyen És lassan folyt a vérem, cseppre csepp.

Aztán váratlan látogató érkezik. A folyton haragos, a folyton hűséges Peskov. Lenin megörül; előtte nem szégyelli, hogy nehezen ejti a szót. Beszélgetnek. Lenin közben meg-megsimogatja a pádhoz somfordáló gyermekiek fejét.

Lám, ezeknek már jobb életük lesz, mint nékürik; albból, amit mi átéltünk, ők sokat nem fognak végigszenvedni. Az ő életük nem lesz ilyen kegyetlen.

És a távolba nézve, a dombokra, ahol szívósan tapadt meg egy falu, elgondolkodva tette hozzá:- És én mégsem irigylem őket. A mi nemzedékünknek sikerült teljesítenie egy lenyűgöző, történelmi jelentőségű feladatot. Életünk kegyetlenségét, mélyre a körülmények kényszerítettek, meg fogják érteni, és meg fogják bocsátani. Mindent meg fognak érteni, mindent!

Vigyázva cirógatta a gyermekeket, valami különösen könnyed és féltő mozdulattal.”

108