Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Sarkady Sándor: Lenin
Kivételes adottságait s több évtizedes tanulással csiszolt ragyogó képességeit szerencsésen egészítette 'ki kolerikus vérmérséklete; érzelmi életénék tartóssága és mélysége. Jellemét markánssá tette a nem hétköznapi akaraterő. S még ebhez járult, hogy létérdekei is egybeestek a forradalmi mozgalom érdekeivel! Bátyját a cári hatalom felakasztatta, nővérét száműzte, akkoriban megözvegyült anyját az őrület határára sodorta. Lenint kizárták az egyetemről, száműzték, ,.polgári érvényesülését” derékba törték, hovatovább puszta életének megmentésére is egyedül az emigráció nyújtott - olyan amilyen - bizosítékot. Helyzete a cárizmus megdöntése és a februári forradalom után sem vált rózsásabbá. A „német kém”, a „hazaáruló” legfeljebb a golyó vagy a kötél között választhatott volna az orosz burzsoá bíróság előtt. „Az egyik fiát már felakasztották, a másik is kötélen végzi” - jósolta Lenin anyjának egy rendőrtiszt. A Káin-bélyeges értelmiségit körülményei is a mozgalom felé sodorták. Ugyanúgy érzett, mint a volgai muzsik vagy a pityeri munkás. „Csak” az osztálytudat volt benne nagyabb, mint az osztály bármelyik tagjában. Személyében a proletárforradalom olyan embert kapott, akinek - Lukács György szép szavaival - „még spontán idegreakcióit is az elvihűség jellemezte”. Tragédiák és évtizedes megpróbáltatások között alakuló életútja objektíve a szocialista forradalom „szerencséje” volt Száz hűségű hűség A forradalomban felgyorsul az idő. Nemcsak a hatalomátvétel óráiban, amikor az események percenként kergetik egymást. A helyzet már évekkel korábban s még évekkel a fordulat után is átmeneti, vibráló, zaklatott. Sűrűn adódnak váratlan és „szokatlan” feladatök, amelyek ráadásul gyors reagálást, azonnali cselekvést követelnek. Ember a talpán már az is, aki a viharban meg tudja ragadni a gazdátlanul maradt kormányrudat. Hát még aki az egyensúlyt is megtartja! Hát még aki a vihariban is cél iránt halad! Sokaknak feltűnt (egyeseknek szemet szúrt), hogy Lenin milyen kitűnő érzékikéi és megvesztegető gyorsasággal tudott idomulni az új helyzetekhez. Volt, aki egyenesen „zseniális megalkuvónak” nevezte. (LunacsarsZkii) Pedig Lenin nemhogy megalkuvó nem volt; a „reálpolitikus” állandó (csak szélső esetekben elvtelen) alkalmazkodása is idegen volt tőle. Mindig azt tette, amit a változatlan célhoz képest szükségesnek tartott, s a szükségeset a keresztülvihető felei közelítette meg. Az előbbi képnél maradva: annak a „következetesnek”, akii csak az iránytű szerint halad, hamarosan örvény, szél és zátony fogja megmagyarázni, hogy a vakmerőség mindig közel áll az ostobasághoz és a felelőtlenséghez. Lenintől távol, állt a felelőtlen önhittség. A tényeket fontosabbnak tartotta, mint a személyéhez tapadó látszatot. Innen, hogy magatartását, feddhetetlen politikai morálját a kisebb kapacitás megalkuvásnak vagy - jobb esetben - reálpolitikának ítélte. Persze, a „látszatot vállalni” nem könnyű dolog. Az értetlenség Leninnek is fájt. Mikor Robert Minor egy alkalommal az amerikai párt „ábrándozó” és „realista” szárnyának frakcióharcairól beszélt előtte, a realista szóra -elkomorodott és így szók: „Remélem, ezt a szót n e ni e s b értelemben használta.” Megjegyzéséből jogos keserűség csendült. Gondoljuk csak végig: ki volt az anarchista áprilisban, a második forradalom programjának meghirdetésekor; ki volt a 104
