Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - SZEMLE - Szabó Jenő: Arnold Heidsieck: A groteszk és az abszurd a modern drámában
De eUentmond Heidsieck Theodor W. Ador- nonak is, bár az az avantgardisztikus deformációt nem antiklasszicisztikus stilushagyo- mányból származtatja, de szubjektív stílusönkényből vagy elfajulásból sem. Nem fogadja el Adorno álláspontját, hogy a korunkbeli deformációs formák tulajdonképpen tanácstalanságot és zsákutcát jelentenek. Heidsieck azt állítja, hogy a groteszk forma nemcsak megmutatja a tartalmat, hanem azt - mint embertelent - egyszersmind tagadja is. A groteszk Heidsieck megfogalmazása szerint a valóság legszélsőbb, éppen még megragadható lehetőségét ábrázoló realista stílusszándék. Ez a magyarázata annak - így állítja Heidsieck -, hogy a groteszk dráma az egyedüli, amelyet az egész világon mindenütt játszanak. A nyugati színház elutasítja a szocialista realizmust, a szocialista színház pedig az abszurd drámát, de Mahagonnyt, Arturo Uit, Az öreg hölgy látogatását és Biedermannt itt is, ott is játsszák. A groteszk megfogalmazását Heidsieck Cur- zio Malaparta „Bőr” című regényéből vett részlettel kezdi: „A Dnyeszter melletti Jampolban, Ukrajnában, 1941-ben történt meg velem, hogy az út porában, pontosan a falu közepén egy emberbőrből való szőnyeget láttam. Egy férfi volt, akit egy páncélos lánctalpai szétlapítottak. Arca négyszögletű formát kapott, melle és hasa rombusz alakban elhúzódott, kinyújtott lábai és a törzsétől kissé elálló karjai frissen vasalt öltöny nadrágszáraihoz és kabátujjaihoz hasonlítottak, amelyeket a vasalódeszkán kiterítettek. Aztán jött néhány zsidó, és kihámozta a halott ember profilját a porból. Amikor az emberbőnből való szőnyeget egészen kiemelték az utca porából, az egyik zsidó a fejénél felkapta ásója hegyére és mint valami zászlóval elvonult vele.” Ez a némileg túlstilizált, de mindenképpen reális szöveg magában rejti a groteszk összes momentumait. Ebből Heidsieck azt következteti, hogy a groteszk nem esztétikai fogalom, hanem annak felismerése, hogy a groteszk a borzalmast és nevetségest egyesíti magában. A groteszk művészeti formája idővel - igaz lett, amint fordítva, az idill: valótlanná. A groteszk drámákban ábrázolt világ egy groteszk világ képe. A fasizmus ideje alatt a társadalmi-politikai történések túlkapásai olyan mértékben halmozódtak, annyira groteszkké váltak, hogy már nem is ábrázolhatok. „Embereket milliószámra osztályoztak” írja Heidsieck - „féreggé bélyegezték, és és mint ilyeneket, kiirtották őket. Iparilag értékesítették először munkaerejüket, aztán hajukat, csontjaikat. Mint állatokat anyaszült mezítelenül marhavagonokban szállították, műtárgyakká dolgozták fel őket. Miközben a fogolytársaikból alakított zenekar vidám darabokat játszott, halálra ütlegelték vagy egyszerűen kivégezték, közvetlenül a karácsonyi fenyőfa mellé felakasztották őket (a buchenwaldi táborban), Daohauban kutyaólakban tartották őket, s ugatniok kellett, ha enni akartak. Hogy is mondta Hitler az elfajzottaknak titulált festőknek? „A ragyogóan szép ember, művészetet dadogó urak, az új idők embertípusa. És önök ehelyett mit fabrikálnak? Félresikerült nyomorékokat, kreténeket, akik közelebb vannak az állatokhoz, mint az emberhez. Mindezt pedig a mai idők produktumaként akarják bemutatni! .. .” Micsoda borzalmas irónia! Pontosan az volt, amit Hitler és kreatúrái a haláltáborokban napról napra előállítottak. A náci Németországban az emberirtás hivatalos gépezetétől az egyesek szadista akcióiig, a náci hierarchiától az együttműködőkké és kápókká zsarolt áldozatokig borzalmas és nevetséges perverzió uralkodott. Szinte nem is igaz, annyira groteszk. A mai politikai-társadalmi fejlődés, a fizika és kémia fejlett módszerei a biológiában és genetikában szintén magukban rejtik annak lehetőségét, hogy egy rendkívül groteszk perverzióba csaphatnak át. Világszerte tudatos emberi erőfeszítés, hogy a nyomort és félelmet kiirtsák, de az egyre tökéletesedő eszközök, az ipari termelés és az adminisztráló bürokrácia igen gyakran ellenkező előjelű eredményt ér el: háborút, népirtást, terrort. Ez az ellentmondás általános lett akkor, amikor az ember megszerezte az uralmat a magenergia felett, amivel nemcsak az általános iparosítás, tehát mindnyájunk jólétének, hanem a háborúnak, tehát mindnyájunk pusztulásának eszközét is kezébe kapta. Ez a mi időnk groteszk háttere - mondja Heidsieck —, és ez csapódik le a modern dráma gro- teszkségében is.” Megállapításaival lehet vitatkozni, de nein vitatható el tőle állásfoglalásának becsületessége. Könyvét érdemes volna a magyar olvasókkal is megismertetni. (Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1969) SZABÓ JENŐ 96
