Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben

hitet tesz a kötelesség teljesítése mellett: „Szerénykedni és csendesen csücsülni / illik a hitványnak. De énnekem nem. / Világ piacán se vevő, se kalmár — / költő vagyok, magyar és forradalmár. / Ki erre vár, nem fog csalódni bennem.” Az Om mani padme hum című versben pedig a céltudatos helytállás morális ko- nokság'ával s a küzdelemre szánt élet méltóságával önti formába a küldetés tudatát : ' ’ ■ : • ' ' : ' ■ .....: ;

. .. t. . , I , , . ‘

Néped, kitett a sodró szélnek, forgó víznek, mint imamalmát a láma, hogy zengesd világgá dicsőségét, szennyét, siralmát; hogy lobogásoddal jelöld meg a vészt, mely útjából kivetné; hogy hite benned alakuljon, szavakba szedve, értelemmé.

i v- t;'■ } . • • •;

A széphez, áhított hazádhoz, egy út vezet csak: a szabadság, örvényt, vihart, árt kell legyőznöd, míg ringathatnak lágy habocskák.

Hirdesd az egyedül hatalmast, segítsd őt, megtalálni földjét; s ohnan indulj magányos útra, hogy műved végképp teljesedjék.

Benjámin a magány fájdalmában és a küzdelem elszántságában éli át a háborús éveket. Talán meglepő, hogy a felszabadulást követő években mégsem vált azonnal az új idők hírnökévé: még három esztendőnek kellett elmúlnia addig, amíg a közélet sűrűjébe került. Először számot kellett vetnie a múlttal, el kellett siratnia a halottakat, s el kellett rendeznie magában mindazt, ami történt. „Millió halott hever bennem, / és minden halott én vagyok” — írja a Tüzet akartam soraiban: visszatekintve a borzalmakra s a legyilkoltak millióira megkeseredik az újrakezdés öröme. Benjámin először tehát a múltra gondol: búcsút vesz halott barátaitól, Berkó Sándortól, Vető Miklóstól, Zsigmond Edétől (Nincs kegyelem című versében), majd számot vet a magyarság háborús magatartásának problémáival. E számvetés — tudjuk — magasfokú morális készenlétet, önbíráló szigort kíván. A háborút követő években azonban alig volt meg a lehetőség következetes megvalósulására. A második világháború kollektív erkölcsi tanulságait ugyanis kétféle módon vonhatta le az irodalom, általánosabban: egy nemzet öntudata. A fasiszta barbárság áldozatává vált népek — lengyelek, franciák, csehek, jugoszlávok, oroszok — írói a helytállás példáit idézték fel, a népi hősiesség nagyszerű tetteire figyelmeztettek. A fasizmus oldalán harcoló nemzeT teknek viszont az önbírálat gyakran kíméletlenül őszinte és szigorú formáihoz kellett eljutniok. Az új olasz irodalom vagy a németek Gruppe 47 nevű mozgalma valóban megszólaltatta az önbírálat eme szellemét. Nálunk azonban az önismeret és önkritika feladatai sajnálatos módon bevégzetlenek maradtak —T legalábbis a háborút követő évek során. A közvélemény nacionalista része és a dogmatikus politika más-más platformról ugyan, de egyformán a felelős és építő önbírálat elfojtására törekedett. A dogmatizmus az uralkodó rétegekre

92