Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Pósfai H. János: Őszi vadászat (elbeszélés)
PÓSFAI H. JÁNOS Őszi vadászat Oroszlánnal még nem találkozott. Ámbár elfüllenthette ezt is pattogó tüzek mellett. Lobbant a láng, sercegve, ropogva égett az erdő maradéka, aztán elhamvadt minden. A katonák jókat nevettek, az erdő visszhangzott a derűtől. Ő meg csak állt, mozdulatlan, keskeny metszetű fejét egyenesen tartotta, mint egy szobor. Apró szeméből fölszikrázott a mosoly, valahányszor kimondta a csattanót. Mindennek volt csattanója. A katonák azt hitték, az csak mese volt, amit arról az orosz fiúról mesélt. Százszor, vagy talán annál is többször elmesélte. A kis hegyi faluban mindenki tudott róla, a bennszülöttek is, meg azok is, akik csak levegőt szívni baktattak fel a girbe-gurba utcácskán az erdőhajlatig. Akkor már ott lakott a húgánál. A zsalugáteros ház messze esett a világtól, messze még a falu közepétől is, ahonnét hozták a hírt: egy orosz katona érdeklődik utána. Név szerint Pirók Jánost kérdezte. De nemcsak itt, hanem már a szomszéd faluban is tudakolózott, onnan küldték ide. Pirók János úgy megiramodott, mintha darazsak csipkedték volna a talpát. A szájából kiszáradt a nyál, egy trappban futott le a haranglábig. Emberek álltak ott, tőlük kérdezte, hova lettek a katonák. Elmentek, mondták neki. Lánctalpasokon. S akkor ő feliramodott a nehéz kaptatón. Hegyeken, völgyeken ügetett a katonák után, meg sem állt Rohoncig. Katonákat látott, kérdezgette is őket, hiszen értett a nyelvükön. Mégis — üresen tért vissza, szomorú-egyedül. Senkinek nem mondta, de mindenki tudta már, miért ment a katonák után. Akkor már elhitték azt is, hogy volt két apró fia, akiket ott hagyott Szibériában... Oroszlánnal még nem találkozott. A katonáknak sokat mesélt Natasáról. így hívták azt az asszonyt, aki felnevelte két gyermekét. Mint egy kis hegyi forrás, fel-felbuggyant a tűnő emlék. A lombok elhallgattak, a szellő is elpihent, amikor Natasáról mesélt. Pedig hűtlen lett hozzá. „Kérve kértem, jöjjön el velem, de nem tudta otthagyni szülőhazáját. Engem meg ez a völgy nem eresztett vissza soha többé ...” Fogalmai is mind-mind a fényes emlékhez igazodtak. Még az erdőt is ahhoz hasonlította. „Hej, micsoda szálfák nőttek ott, nem látszott a hegyük, rajtuk pihentek meg a felhők!” Pirók János ott is mindig az erdőt járta, akár itthon. Favágóként kezdte, majd elszegődött a szénégetőkhöz. Egyszer itthon is megpróbálta a szénégetést, de abba is hagyta. Más volt az. Mikor ott volt, mindig ide vágyott. Mikor visszajött, mindig oda vitte az emlékezet. Ment is volna, de lebeszélték. A világ közéjük állt, nem találta meg a visszavezető utat. Az emlékre rárakódtak az évek, s mikor már mehetett volna, elnehezült. Meg szégyellte volna is azt a találkozást. De azzal az orosz katonával jó lett volna mégis találkozni. Száz közül is megismerte volna a fiát! Ha akkor összeölelkeznek, minden elölről kezdődött volna. A keskeny erdei úton ballagott. Péter-forrásnál megállt, tenyerét oda tartotta a lefolyóhoz, jót húzott a kristálytiszta vízből. Bajuszán megcsillant a víz50
