Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pósfai H. János: Untenecker kapitány (elbeszélés)
PÓSFAI H. JÁNOS Untenecker kapitány (Részlet egy hosszabb műből) Fülledt augusztusi délután. Sűrű erdőben járunk, a fák fáradtan lógatják vastag lombjaikat. Fekete mén lépeget az erdő szélén. Lovasa elereszti a kantárszárat, hátradől a nyeregben, mélyet szippant a növényi illatú levegőből. Kita- posatlan útra térnek, néha megpattan alattuk a száraz ág, reccsen, mint mikor lángok harapják. A korai zápornak nyoma sincs már. Felszáradt a fű, selymesen zirregnek a falevelek. Az esőtől tiszta a levegő, s fölöttük fényes az ég. A lovas nem néz az égre. A ló feje fölött előre fúrja tekintetét, a tisztásra kémlel, amely hirtelen bukkan eléjük. Alig észrevehetően megérinti a kantárszárat, mire a mén lassít. Az erdő szélén óvatosan haladnak. Éles, fehér kövek világítanak a fű között. A nap nem látszik, eltakarja a szemközti hegy. Kékesszürke homály üli meg a völgyet. Egy helyen megállnak, a férfi a földre pattan, tenyerével meg- paskolja a mén nyakát, mintha azt mondaná: jól van, Holló. Aztán elengedi a kantárszárat, s háttal az erdőnek elindul. A ló ott marad, a füvet legeli. Bal felől szőlősorok húzódnak, levelükön kéklik a permet. Borsónyi szőlőszemek kandikálnak ki sátraik alól. Dobésnyira innen már csak fű zöldell és sziklás sebhelyek tarkítják a terepet. Vastag talpú bakancs koppan a sziklához. Húsz, harminc lépést megy a férfi, ott megáll, előre kémlel. Mélyen alatta bokros völgy, legalján — mint egy gyermekszívet vidító játékterep — tündököl a város. A napot még innen sem látni, árnyékban a táj, de odalenn fényesek a házak. Napsugár villog az ablakokon, a tornyok ferde síkjain. Mozdulatlan a kép, mint egy festmény. A férfi erős, vállas. Vastag, szőke haját időnként hátrasimítja, nem tud parancsolni a rakoncátlan hullámoknak. Homlokán verejték. Egészen a szakadék széléig megy, onnan nézi a várost. Látcsővel szemléli a tájat, a távoli utcákat. Néhány nappal ezelőtt még ott élt a kövek között. Szabadon, emelt fővel járt-kelt a patinás kisváros főterén, mosolyogva köszöntötte az ismerősöket. Most pedig. . . ökle megmozdul, homlokát simítja. — Átkozottak — sóhajt. ökle megáll a levegőben, a feje fölött mintha fenyegetné a távoli várost. — Átkozottak! A látcső elidőz a város tornyain. A mélyben húzódó bástyafalakra siklik a tekintet. Ott, a falak közt vívta élethalálharcát Jurisich Miklós. Augusztus volt akkor is, sütött a nap, mint most, talán ugyanígy csillogtak a háztetők, fehérlettek a kövek a várfalak tövében. A győzhetetlennek vélt Szulimán megtört e villogásban. A hódító félhold Nándorfehérvár után itt borult újra árnyékba. A férfi a homlokát ráncolja. * * A Vas megyei tanáesköztársasági pályázat anyagából. ■32
