Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Z. Szabó László: Az utolsó stáció (dráma részlet)
I. RAB: Talán mégsem. Maga a jószándékúak naiv apostola. Prédikáló bölcs. ... ott azzal a tarpaival is, az őrrel. . . azt hitte: vagy maga ellen fordítja a fegyvert, vagy a megbízói ellen. Egyik sem lett. . . szolga továbbra is. FÉRJ: Szolga, mert gyáva - de a kételkedést elhintettük benne. Egyébként abban téved, hogy én most is hadakozom. Már nem hadakozom. Semmi ellen sem. Óráim vannak, tehát gondolkodom, kinek kell megbocsátanom. Mert önmagámnak nem tudok. I- RAB: Önmagának? FÉRJ: Igen! - csodálkozik? Önmagámnak! I. RAB: Nem értem. FÉRJ: Hogyan is értené? Maga tovább akar élni! I- RAB: És maga nem! FÉRJ: Nekem nem lehet. Nem engedik. I. RAB: (Indulatosan.) A többieknek igen! Itt kéjlakokat rendeztek be számunkra! FÉRJ: Nem érti! - Mi gondom ezekkel!? Hányszor kell még világgá kiáltanom: Nem élhetek - csak becsületesen, ragaszkodva utolsó lélekzetvételig ahhoz, amit együtt kezdtünk. Máshogy nem. Nem engedik ök, a szellemeim, akik itt élnek bennem. A társak, akiket én hívtam harcba, s előttem taszították őket a halálba. De az lehet, hogy igaza volt az előbb. Én is kezdem hinni. I. RAB: Mit? FÉRJ: Hogy szélmalmok ellen harcoltam. S a harc közben mindig csak romboltam. Romboltam, ahelyett hogy teremtettem volna. Figyeljen ide: mond valamit magának ez a név: strassenfeldi Arz Artúr báró, nyugalmazott osztrák vezérezredes? Ugye semmit. Nekem se. Ennek évente súlyos százezreket fizetett nyugdíj fejében a magyar állam. Most is fizeti. Pedig nem is itt él nálunk. Sohasem élt itt. Ilyenekre évente két és fél milliárd pengő folyt szét. Ezért hónapokig szónokoltam, hogy megszüntessék. Ahelyett, hogy azért küzdöttem volna, hogy a magyar falvakban egészséges, bővizű kutakat létesítsenek. Ennek a rombolásnak a listáját kell összeállítanom. Hogy az utánam következők okuljanak belőle. Talán még Ön is! Addig pedig ott van a helyem Varga mögött az emberláncban. És itt nincsenek távolságok. Még sorrend sincs. Egy lánc vagyunk, amelyiknek nincs vége. S ha vége nincs, hogy állapítja meg, melyik az első vagy az utolsó szem? FÉRFI: Mindig ilyen volt, mióta megismertük. Higgadt, meggondolt. Fenséggel tudta viselni sorsát. Mintha már nem is a mi poklunk köreit járta volna. I- RAB: Esti sétán voltunk. Előttem kellett volna mennie. Ott volt a helye mindenkor Varga mögött. Akkor azonban hiányzott. Mi arra gondoltunk, sohasem látjuk többé. Aztán egyszerre hozták. Szépen meg14
