Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről
idő azután egy-kettőre relativizálja őket. Nem lehet azt mondani, hogy az „abszolút” mai művészeti irány az absztrakció, hiszen éppen a legújabb jelenségek mutatnak — például a német költészetben is — bizonyos társadalmi, személyi és tárgyi konkretizálódás felé. Nem lehet azt sem mondani, hogy a föltétlenül modern a szinte vázára redukált „rövid vers”, hiszen éppen mostanában hangzanak el — többek között szintén a németeknél — figyelemre méltó hangok a „hosszú vers” rehabilitálása mellett. Saint-John Perse a maga masszívságában éppen úgy „modern” és éppen úgy egyenértékű hangja a világlírának, egyenértékű szólama a „költői világnyelvnek”, mint Ungaretti a maga karcsú szikár- ságában. Az pedig, hogy a magyar vers legújabb története általában nem mutat olyan szélsőséges kilengéseket és lázgörbéket, mint a nyugat-európai líráké, az nemcsak bizonyos konzervativizmusnak lehet a jele az objektív szemlélő számára, hanem vallhat bizonyos egészségre is. Túl messze vezetne, ha megpróbálnának itt kitérni lírai képletek és társadalmi alapok bonyolult és sokszorosan áttételes kapcsolatának elemzésére; mindez egyrészt kézenfekvő, másrészt másutt és más vonatkozásokban bőségesen tanulmányozták. Érjük be itt is a ténnyel: úgy látszik, a magyar költészet lényegében véve legújabb szakaszában sem mondott le arról, hogy a vers — a puszta „kifejezésen” túlmenőleg — alkotás, azaz valami, amit „meg kell csinálni”, s ami végső soron a factibile területére tartozik (hogy a maritaini rieoto- mizmus esztétikájának ezt a nagyon szerencsés terminusát használjuk). Természetesen kifejezés is; és a vers genezisét tekintve nyilván a kifejezés az elsődleges; ezt a kifejezést azonban meg kell formálni, meg kell alkotni, éppen a kifejezés minél teljesebb hitele és minél autonómabb érvénye érdekében. Mindez szemlátomást távol áll a romantikus önkifejezés közvetlenül személyes (találóbb szóval talán individualisztikus) kifejezésétől; azzal szemben objektív: a kifejező „szubjektív” személyiségét háttérbe vonja a „dolog” mögött, amiben a személyiség kifejeződik, de anélkül — és ezt nyomatékosan hangsűlypzni kell —, hogy a költészet eldologiasodásáról, elszemélytelenedéséről, a költői én elidegenedéséről lehetne szó. Lényegére redukálva (és egyes esetekben utalva ugyanakkor bizonyos eliot-i rokonságaira) így jellemezhetnénk egyrészt az úgynevezett „harmadik nemzedék” egyéni változatokban is rokon törekvéseit és eredményeit, másrészt annak a háború legvégén föllépett, és a háború után kibontakozott „negyedik nemzedéknek” az esztétikáját, amelynek már a „költői világnyelv” köztudatában is ismert és számon tartott képviselői vannak, így többék közt Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György. Merőben más élményvilággal és „esztétikával” lépett föl az ötvenes évek legelején az az új nemzedék, amelynek két kiemelkedő képviselője Juhász Ferenc és Nagy László. Mindketten a parasztságból és a faluból jönnek, tehát mindketten szinte rendeltetésszerűen „népiek”, de népiességük minősége — döntően más minősége a két háború köztihez képest — közvetve az ország és társadalom életében és szerkezetében végbement lényeges változást tükrözi. A sajátos paraszti népiesség, mint politikai program, náluk már nem található meg, ami természetes is, hiszen a bekövetkezett változásokkal, a parasztság egyenjogúságával a régi formában aktualitását vesztette, és így költőileg is anakronizmus lenne. Megmaradt viszont a paraszti életformából származóan természetközeli kép-, képzet- és részben formakincs, amiből Nagy László sajátosan fölfokozott idegérzékenységű, elektromosan viliódzó lírát teremtett, bizonyos, a népköltészetével 79
