Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről
a „második nemzedék” ú.j ízlése hatott, ezúttal valóban vissza, természetesen nem tematikailag, hanem atmoszférikusán. Ez az új nemzedék már többségének, és főként legjobbjainak paraszti származásánál fogva is új, hitelesen népi élményvilágot hozott (illetve pontosabban parasztit, ami az ország ipari elmaradottságát tekintve nagyon is érthető), s annak megfelelőleg oldottabb, lazább és realisztikusabb, konkrétabb, Ady előtti, petőfies hagyományokig visszanyúló hangot, formákat, kép- és képzetkincset és természetesen politikailag-társadalmilag is radikálisan „népi", antifeudális programot. A kor világirodalmában adódhatnak hasonló jelenségek, a mozgalom azonban ebben a formájában olyan sajátosan magyar (tágabban kelet-közép- európai), hogy még a jellegzésére szolgáló „népiesség” szónak sincs a nyugateurópai nyelvekben azonos tartalmú megfelelője; mint ahogy nincs megfelelője a némi kapitalizálódással módosultán majdnem századunk derekáig konzerválódott feudális, legjobb esetben félfeudális társadalomnak sem. A magyar költő és költészet, ebből a sajátos társadalmi képletből következőleg (és ez szintén egyike a nyugati szemlélő számára nem mindig érthető különlegességeinek) az első modern nemzeti reform- és szabadságmozgalmak óta, a tizenkilencedik század elejétől fogva nemegyszer (s így most, ebben a két háború közti „népiességben” is) olyan politikai szerepet játszott és vállalt, amilyenre polgárosultabb társadalmakban a költő mint költő, pusztán költő voltából következőleg általában nem szokott hivatott lenni, és ami jóval túlmegy a társadalmi érdekeltség és elkötelezettség, az engagement fogalmán. Az a költészet —- legalábbis egy tekintélyes része — az égetően aktuális nemzeti föladatok megoldására irányult, ha elsősorban természetesen a maga irodalmi, költői eszközeivel és módjain is; a speciálisan irodalmi, költészeti kérdések mindenesetre háttérbe szorultak a nemzeti-társadalmiak mögött. Ebből is magyarázható, hogy azok a különféle költői irányok és mozgalmak, melyek a két világháború közti „világlírát” át- meg áthatották, ha ismeretlenek nem is maradtak; aránylag csekély hullámzást keltettek a magyar költészetben. Illyés Gyula pályája ebből a szempontból tipikusan is jellemző: szürrealista kezdeteiből fokozatosan fordult bizonyos, a „nemzeti költő” időszerű szerepének megfelelő lírai realizmusba (hogy aztán mostani szakaszában a szürrealista kezdetek valamilyen „klasszicizáltabb” változatát valósítsa meg). De van egy nagy kivétel (nem számítva Kassákot, akit az irodalom és művészet belső, strukturális problémái mindig mélyen érdekeltek): József Attila, aki „helyzetét” tekintve a Nyugat második és harmadik nemzedéke között áll, és akinek sikerült valóban új és a legszélesebb európai távlatokból tekintve is valóban egyidejűén (részben úttörőén) modern lírát teremtenie. A népiességen túlemelkedve, bár nem népi élmények nélkül —■ az avantgardizmuson túllépve, de úgy, hogy kezdetben ő is átment az avantgarde iskoláján (és Kassák hatásán) — szürrealista formanyelvet és társadalmi engagement-t hozva magasrendű szintézisbe: ő volt az, akiben a modern magyar líra olyan „világlírai” teljesítményt hozott létre, amit e világlíra kritikai tudata valójában csak most kezd igazán realizálni, évtizedekkel a költő halála után, mikor java versei, többé vagy kevésbé szerencsés fordításokban, kelettől nyugatig európai közkinccsé válnak. Az erősen hangsúlyozott társadalmi mondandó a lírában mindig azzal a 77
