Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről

De a babitsi hagyomány folytatójának vallja magát — természetesen szintén a maga módján — Illyés Gyula is, a „második nemzedék” egyik kiemelkedő költője, és Babits halála után a Magyar Csillag néven folytatódó Nyugat szerkesztője.

Bármilyen hamar meghaladta is Ady első köteteinek szecessziós szimbolizmusát, bármennyire inkább vonzódott is Babits eleinte bizonyos „objektív lírához”, később pedig bizonyos expresszionizmushoz: a Nyugat költői forradalmát egészében mégis találóan jellemzi a szimbolista jelző. Ha egy-egy vers erejéig el is jutnak a Nyugat nagy fordító-költői Rimbaud-ig, általában mégis inkább előtte állnak meg: Baudelaire-nél, Verlaine-nél, sőt Samain-nál, Oscar Wilde- nél. Kosztolányi Dezső, aki a legfürgébb érdeklődésű volt, Rilkét, Verhaerent, Jammes-ot is bőven tolmácsolja, de lényegében ő sem lép túl azon, amit — ha nem is pontosan, de elég közérthetőleg — szimbolizmus és posztszimbolizmus néven tartunk számon. (Szimbolizmus, melyből azonban Mallarmé hiányzik, illetve csak ötletszerűen, szórványosan, mintegy „töltése nélkül” szerepel.)

Az, ami az európai lírában a szimbolizmust meghaladóan vagy szimbolizmusellenesen új volt, és a szintén nagyon tág expresszionizmus gyűjtőnév alá foglalható, a Nyugaton kívül, és a Nyugat csöndes rosszallásával tört be, egyelőre elég szűk résen, a magyar költészetbe, Kassák Lajos révén, az ő verseivel és szervező munkájával. Ennek a „magyar avantgardizmusnak”, melyet eleinte sommásan futurizmusnak kereszteltek el szépszámú ellenzői, Vas István szerint — így mondja A líra regényé-ben (a modern magyar költészet és a saját élete történetében) — volt egy végzetes szervi baja: hogy nem volt „se nyelvében, se rejtett zenéjében, sem észjárásában semmi kapcsolata a magyar költészet folyamatosságával”. És ha e „folyamatosság” felől nézzük, lehet, hogy így is van; de lehet nézni egy másik szempontból és egy másik távlatban is, és akkor ez a kassákí költészet — akár expresszionizmusnak, akár szürrealizmusnak, akár szimultaniz- musnak, akár konstruktivizmusnak nevezzük első szakaszait — úgy is fölfogható, mint az első tudatos magyar lépés a „költői világnyelv” felé (aminek az adott történelmi helyzetbe, a világháborúba nyúló gyökereit és ebből következő „szo- cialisztikus színezetét” már az egész „avantgardizmussal” szemben fölöttébb bizalmatlan Babits is észrevette). És egy kétségtelen: a kassáki avantgarde, mintegy visszamenőleg, alapvetően beleintegrálódott a magyar költészet utána következő folyamatosságába, ha nem is látványosan, de mindenesetre szervesen; a bizonyos fokig rokon hatású Füst Milán költészetével együtt olyan költők indulásában volt jelentős ösztönző szerepe, mint Illyés Gyula és József Attila, vagy egy nemzedékkel utánuk Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, és maga Vas István is.

Bár kétségtelen az is, hogy Kassák sem, Füst Milán sem a magyar költészet hagyományos -— legalábbis Petőfi óta hagyományos — menetében, inkább konkrét, mint elvont, inkább realista, mint metafizikai, inkább gyakorlati, mint eszmei irányában hatott; és hatásuk inkább hasonlított arra a tápláló nedvre, amelyet a szervezet fölszív és a fölismerhetetlenségig sajátjává asszimilál. A maga sajátos módján magának Babitsnak a költői útja is mindjobban e „realista” irányba fordult a húszas évek közepétől fogva; mint ahogy abba fordult első, „szürrealista” szakasza után Illyés Gyuláé is. És nemcsak azért, mert a húszas-harmincas évek társadalmi viszonyai egyáltalán nem kedveztek sem valamilyen kassáki jellegű „szocialisztikus”, sem bármilyen más ■— társadalmilag eleve „gyanúsnak” számító — irodalmi és művészeti avantgardizmusnak. Erre a kései Babitsra voltaképpen egy utána fölgyűrűző irodalmi hullám,

76