Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése
tesült meg. Épp azért, aki vagy ami ellene mond, útjába áll vagy bármiképp tagadja, a nagyzási téboly dialektikája szerint ugyanoly szárnyaló lendülettel, ki nem apadó leleménnyel, stiláris erővel támadja, tiporja, öldökli. Egyik bírálója a pamflet Michelangelójának nevezte. Morális bátorsága most is nagy, sőt magában álló kortársai közt; a „keresztény kurzust”, melynek fő szellemi bábája volt, csalódván benne, „görénykurzus”-nak titulálja, a nemesi származást és jákfai előnevet koholó Gömbös miniszterelnököt „Jákbaum”-nak, s noha nem feladatunk, hogy társadalmi és politikai tanait értékeljük, itt helyénvaló megállapítani, hogy egy elferdült korszak mélyre néző kritikai képét ő rajzolta meg, éspedig nyílt színre kiállva. Személyek ellen intézett kirohanásai, kivált az írókat támadók, azonban majd mindig igaztalanok vagy alacsony indítékúak, féltékenység, irigység, düh, gyűlölet sugallja őket, s noha leleménye káprázatos, épp túlzásai veszik élét. Kétféleképpen kerekedhetünk mások fölé: vagy magasabbra növünk náluk, vagy magunk alá gyűrjük őket; Szabó mindkét módszerrel kíván élni, mert a hitre, hogy mindenki fölött áll, éppúgy szüksége van, mint a tudatra, hogy benne megtestesült a magyar faj és történelem minden pozitív ereje és az írói lángelme minden kvalitása. Ám ezt a hitet gyökerében metszik el „a meddőség gyötrelmei”, amiket egy szörnyű óra felismerései hoznak felszínre a tudat alatti szférákból, ahol mindaddig lappangtak. Igen, a Mű még hiányos, az Evangélium megvan ugyan, három regényóriás hirdeti, élén Az elsodort faluval, s bele fog épülni a történelem „roppant boltozatába”, de hiányzik magának az Alkotónak eposza. Ennek megteremtésében nem akadályozhatja meg a görények összeesküvése, a tehetségtelen törpék irigy áskálódása, seregeinek hűtlensége, semmiféle földi hatalom, az idő és a tér korlátái sem. 1934 őszén belefog az epopeiába, írni kezdi önéletrajzát, s írni fogja csaknem halála napjáig. A menekülésnek, a maga megmentésének ez az egyetlen útja maradt, ez az egyetlen téma, amit meg tud ragadni, de pótolja az összes többit, sőt magába foglalja, mert énje betölti az égi és a földi Kozmoszt. „Szegénylegénye a száműzött emberi szívnek: futok az ősbozótú csalitba, a végtelen rengetegbe, a határtalan preribe: önmagamba. Ma csak itt van menedék és vigasztalás, ma ide mentem az egész világot, az embert és az apaarcú Istent.” Ez lesz a világ Szabó Dezső-dala. Különös mű, külön lélektana, saját ars poeticája van: teljességgel a mítosz-költés szabályai szerint íródik. A mítosz nem mese, nem koholmány, sőt szorosan tapad a valósághoz, belőle indul ki, de sűrítve kívánja adni, valóbb akar lenni valónál — azt mondja el, ahogy a történetnek történnie kellett volna, ha saját lényegéhez, igazságához, belső törvényeihez híven játszódott volna le. így Szabó ön-mítoszát a realitáshoz nem az igazmondás vagy a hazugság, nem az őszinteség vagy a képzelődés, nem a tárgyilagosság vagy az eszményítés viszonya fűzi, hanem valami más. A helyes, az igaz, a csonkítatlan valóság ideálképét alkotja meg, állítja mértékül, s ez nem okvetlen szebb vagy jobb a megtörtént realitásnál, lehet rút és bűnös vonás is benne, de mindig minden az eszmei fokon áll, s a mélyebb és magasabb igazság élettörvényei szerint alakul, pereg le. Ha a tényt, a reális eseményt változatlanul szövi be a mítoszba, nem azért teszi, mert igaz, hanem mert beleillik az eszmei képbe; ha a realitás hiányos, csonka, természetesen ki kell egészíteni, hogy a képben hézag ne támadjon; ha a realitás megbontja a kép harmóniáját, nem-igazzá válik, s elvetendő, mint a dallamból a disszonáns ütem. A mítoszköltő nem törődik avval, hogy művét elfogadják-e vagy sem, hogy megértik és igaznak érzik-e vagy dajkamesének és kinevetik, hogy csodálják-e 70