Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

lansága e műben mind szót és megoldást kapott, ha pillanatnyit és látszatosat is, de kétségkívül időszerűt, a nemzeti bűnök kíméletlen kipellengérezést, az ártatlan szenvedő nép igazolást, a káoszban kész eszmerendszert, a tájékozatlanságban programot, a reménytelenségben megváltást ígérő próféciát. Így látta a túlnyomó többség, csupán a szélsőjobb- és szélsőbaloldal jelentett be tiltakozást. Tömegreakciókat váltott ki, ez volt az első és utolsó könyv, amit e honban „mindenki” elolvasott, de kivált a fiatal nemzedékre, az akkori húszévesekre volt felgyújtó hatással.

Ám most nem ez érdekel bennünket, hanem a visszahatás, amit a siker a szerzőre, Szabó Dezsőre tett. Addigi sikerei kétségkívül nagyra növelték önbizalmát, s e regényről is tudta, hogy minden előző művénél nagyobbat alkotott és többet akart vele. De a hatás minden felcsigázott várakozását felülmúlta. Egyszerre ott találta magát a közélet csúcsán, szellemi és politikai hatalom, vezér lett, minden ügyben szavát kérték, feszült figyelemmel fogadták, országos visszhang sokszorozta, s ő nem takarékoskodott vele. De nem csupán szólt és írt, hanem cselekedett és intézkedett is, akciókat indított el, programokat adott, író- szövetséget alapított, titkos és nem titkos társaságokban elnökölt, fényképe, ércbeöntött arcéle félméteres plaketteken függött a kirakatokban, tekintélye több lett presztízsnél, erővé nőtt, amellyel számolni kellett. Megbizonyosodott felőle, hogy benne megtestesült az egész magyarság, a magyar történelem, a nemzet, a nép, a faj, és aktiválódott, cselekvéssé teljesült. Ő volt az út, az igazság és az élet, s tanának evangéliumát is adta egy felülmúlhatatlan, örök időkre szóló műben. „E sötét napok egyetlen világossága volt ez — írja —, mikor láttam, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből egyszerű székely katonák, művészgyerekek, papok, tudós professzorok, forradalmárok és konzervatívak, hívők és tagadók a megtalált evangélium ujjongásával vitték szét a könyvet.” És ami nem kisebb tett és csoda: nem csupán történelmi és népi forradalom volt szerinte a mű, hanem az epikus művészet, a regényírás forradalma is, minden addigit felülmúló és egyáltalában felülmúlhatatlan alkotás, melynek párját, folytatásait csak ő tudja megteremteni, s meg is teremti majd. Benne a határtalan élet lelt egyenlő erejű ábrázolóra, énekesre, az ő életműve lesz „a világ Szabó Dezső-dala és Szabó Dezső világdala”.

Ebben a pillanatban tágul ki egocentriája robbanásszerűen határtalanná, kozmikus méretűvé. Énje egy Einstein-féle kozmosszá nő, amelyben az egyenes vonal, a fénysugár vonala is visszatér önmagába „az alkotás végtelen pályáin”. És ez a kozmosz lesz majd menedékhelye a kétségbeesés, a katasztrófa elől. Mert ahogy férfiúi önérzetét, éppúgy zsenialitásába vetett hitét is legsebezhetőbb pontján éri végzetes csapás. írói ereje kimerül. Az elsodort falu után következő években megír még két, erejéhez mért, de saját szintjéhez már fel nem érő regényt (Csodálatos élet 1920—21, Segítség! 1923—25), de attól fogva jelentős, épkézláb, befejezett epikai mű nem kerül ki kezéből. Ontja ugyan a terveket, „gigantikus” alkotások készüléséről ad előzetes jelentéseket, szerződéseket is köt szaporán, egy-kettőnek írásába csakugyan bele is fog nagy hévvel, de mind csak töredék marad (az egy Karácsony Kolozsvárt kivételével, mely viszont inkább kísérlet, s maga is „regénykének” nevezi csupán). Nagy Péter gondos számbavétele hat tervezetről és toi’zóról tudósít 1928—1932 között, s ezután, úgy látszik, már a tervezgetésről is lemond. Legmerészebb nekibuzdulása Miért? című, öt (vagy tizenöt) kötetesre szánt regény „egy Napóleon típusú” hősről, melybe rögtön a Segítség! megjelenése után, 1926 májusában kezd, de csak két fejezetét írja meg három év alatt, többszöri kényszerszünettel. A szöveget egy

68