Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

letét családalapításra. Tehát a tragédia még korántsem némította el benne „a legősibb hívást, mely elől emberi ember nem futhat”. (Puszta találgatás, de feltehető, hogy az Űri utcai asszonynak a három csenevész gyerek mellett volt egy idióta torzszülötte is, és ez adta Szabónak a tragikus mítosz eszméjét; a mítoszoknak, mint közismert, mindig van valami valóság-magvuk.)

Mi lehet tehát a valóság Szabó Dezső nő-komplexusa körül? Miért élte le életét nemi magányban? A kérdés döntő fontosságú, mert ha feleletet találunk rá, magyarázatot kap magatartásának és művének sok problémája. Tudjuk, hogy a férfi szerfölött hiú lény, s hiúságának legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontja éppen a férfiasság, melynek sérülése egész életére kiható reakciókat ver fel benne. Bizonyosra vehető, hogy Szabót is ezen a ponton érte végzetes sebesülés, és társtalanná tette. Társtalanságának csak két okát gondolhatjuk: vagy fizikai tehetetlenség volt, vagy pszichikai gátlás. Utóbbi a valószínű. Általában sokféle eredő oka és fajtája lehet, s összejátszásuk leküzdhetetlenné súlyosod- hatik, betegséggé, mely végül fizikai tehetetlenséget vált ki. Leggyakoribb köztük a kudarctól való félelem; Stendhal, kit ugyanez a pszichikai kór sújtott, a szerelemről írott könyvében külön fejezetet szentel a „fiasco”-nak. A mi irodalmunk történetében sem Szabó Dezső volna a fiaskó-komplexus vagy hasonló belső ok egyetlen áldozata. Ügy tudjuk, Csokonainak a szerelem vigasza nélkül kellett sírba szállnia; Kölcsey egy szerelmi csalódás után, mely életírói szerint tizenhárom éves korában érte, élete végéig „kerülte a női nemet”; Dömötör János öngyilkos lett, valószínűleg testi defektus miatt; Oláh Gábort pszichikai sérülés hajszolta erején túlmenő vállalkozásokba és az elnyomott lángész szerepébe; Babitsot egy nagy becsvágyú feleség váltotta meg a gátlások szenvedéseitől, melyek Juhász Gyulát olyan utakra sodorták, hogy beléjük őrült, és mérget itattak vele. Mindnyájuk életére és művére formálóan hatott e patologikus csonkaság, s Szabó Dezső sem lehetett kivétel. Lobbanékonysága, szertelensége, megfontolatlan, hiszékeny naivitása, heves képzelete s veie szemben félénk félszegsége bizonyára nem egy kudarcba botlatták, a hiúságtól szított gyötrelmei rejtett félelembe sűrűitek, s gyógyíthatatlan gátlássá rögződtek. Túltengő, diadalmas férfiúságának mániákus hirdetése a mélylélektan beigazolódott törvényei szerint nem egyéb, mint a fogyatékosság érzésének túlkompenzálása, a szexuális örömök lankadatlan ecsetelése pedig pótszere a természetes kielégülésnek. Életművéből e komplexus megnyilatkozásainak egész antológiája állítható össze, s ebből az „irodalomból” szembeszökően kirí az átéltség, a tapasztalat hiánya. Viszont más szemszögből tekintve, e beteges túlkompenzálás a nagyzási hóbortnak egyik válfaja, összetevője.

De ne kémkedjünk tovább e szánalomra indító lélektájakon. Nem is szükséges, mert vele elérkeztünk Szabó Dezső beteglélek-tanának, pszichopatológiájának középponti, döntő mozzanatához, az egyetemes megalomániához. Ha a nagyzási téboly az elmebaj egy neme, aminthogy az, akkor meg kell találnunk az okot és pillanatot, midőn elhatalmasodik vagy kitör. Szabóval pontosan időzíthető: 1919, Az elsodort falu megjelenésének éve, oka a váratlan siker és az elkápráztató hatás, aminőhöz hasonlót magyar irodalmi mű sem előtte, sem azóta el nem ért. Egész és nem „kis” irodalom szól róla, mi okozta ezt a példátlan kavarodást, melyre itt elegendő csak utalnunk. Telitalálat volt egy történelmi pillanat kellős közepébe. A hirtelen kitört válság előre kiszámíthatatlan problémahalmazát kész kidolgozásban s elemeire bontva tárta fel újszerű írói eszközökkel és hallatlan stiláris lendülettel. A bukás okláncolata, a vesztett háború keserűsége, a bűnbakhajsza, a forradalom láza, az utat keresés bizonyta67