Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

Életének e szakaszában két mozzanat mellett kell megállnunk, mert mindkettő döntő jelentőségű és kulcsot ad kezünkbe. Az elsőt egy különös novellája jelzi, amelyben a morbid pillangós látomás lélekrajzzá szélesül, egy tudat alatti régió akarattalan megnyilatkozásává. Lélek-mocsár című elbeszélése ez (1913), s Nagy Péter nem csupán jelentőségét ismeri fel, hanem oly kitűnő elemzését és magyarázatát is nyújtja, hogy lehetetlen mellőznünk, bár a hatást, amit a felsorolt filozófusoknak és filozófiáknak tulajdonít, nem érezzük meggyőzően igazoltnak — ez a képzetvilág Szabónak elemi sajátja volt. Nagy először a novella egy jellemző részletét idézi:

„Capriccio úgy érezte, hogy ő a kenyér, a hús, a bor, a bútorok, az ég, hegyek, erdő, minden. Magára nézett, és íme saját lelke partján volt.

Egy óriási mocsár volt ez, végtelen elnyúlással betöltve a horizontot. Rajta, benne, felette millió lelkek zsúfoltsága. Veszett útú, mély lélekbozótok, lelkek a vízben, a víz felett, lelkek az iszapban. Ott volt mindennek a lelke, amit valaha magába élt, vagy belehullott ismeretlen ősei életébe. A megevett gabona, növények, állatok, ásványok lelke. A megivott bor és víz lelke. A benézett, megtapintott, hallott, szagolt, ízlelt levegő, dolgok, csillagok, fák, kövek lelke. Az embereké is. Finom viráglelkek közt óriási bestialelkek sompolyogtak. Elő- patakzó lelkek vad hemzsegése volt. Örökös dulakodás folyt a lelkek közt, melyik kerüljön felül, mert éles-tisztán mindig csak egy lelket láthatott, a többi mint egy elmélyített nyüzsgő fal, sejtett árnyékokban vonaglott előtte. Egy-egy percben oroszlán, egy clown, tücsök vagy kő volt az előtérben, aztán belecup- pantak a mocsárba s új lelket lökött helyükre a rettentő dulakodás. Capriccio ijedten, szomorúan kiáltott a mocsár vonagló bozótja felé: — Ki vagyok én? Ki vagyok én?”

Ezután áttér az elemzésre (kiemelések tőlem):

„E leírás elsősorban a vízió belső hevével, erejével hat: nem kétséges, hogy az írónak alapvető élményét jeleníti meg. Ezt igazolja az is, hogy e vízió — sze- lidítettebb vagy csak utalásszerű formában — majd minden későbbi művében előfordul Az elsodort falutól az Életeimig. Ha megpróbáljuk felbontani, két — Szabó Dezső látására egyformán jelentős — elemre lelünk benne: egyfelől a test és lélek, az anyagi és testi világ összefüggéseire, azonosulására, ... amit minden bizonnyal az antik atom-elmélet nietzschei átfogalmazásából vett át, másfelől az alapvízióra, az egymással vívódó, az egymással tülekedő különböző lelkekre, amelyek pillanatonként változóan határozzák meg egy ember érzéseit, gondolatait, magatartását. Ennek eredetét illetően csak tapogatózhatunk: lehet, hogy valami kevéssé ismert keleti filozófia hozzájárulhatott tudatosításához, megfogalmazásához, de fogantatásában ennél minden bizonnyal jelentősebb az író élménye, primér víziója; e költőivé emelt, egész lélekkoncepcióját meghatározó látomás alapja a létrehozó pszichológiai alkat. Ennek tudományos leírásával is rendelkezünk.”

Ezt Ernst Kretschmer: Orvosi pszichológia című munkájából meríti:

„Ügy kell elképzelnünk a dolgot — írja Kretschmer —, hogy a magasabb, apperceptív gondolattípus sohasem önmagában, hanem mindig csak az alatta szüntelenül továbbáramló, szabadon kapcsolódó, genetikusán régebbi gondolatüzem felépítménye gyanánt tevékenykedik. Az alsó rétegben szabadon társító képzetkapcsolások szüntelen egymást-átáramlása folyik; a vezérképzet mintegy mágnes módjára függ az egész fölött s a vele rokon elemeket felhúzza a tudat világába, míg a többiek, mielőtt tudatosan kialakulhattak volna, ismét beolvadnak a sötét szférikus mélységbe. [...] Tudni kell azonban, hogy vannak ideges63